Áll egy ember a Libellában, pontosabban ül. Arról beszél emelt hangon, hogy el fogja téríteni az úttörővasutat, felszáll egy Uzival, és arra kényszeríti a mozdonyvezetőt, hogy vigye el Adyligetre pörköltet enni, majd egyik szemét a személyzeten tartva azt üvölti az úttörőknek: "Dobjátok a földre a Mars csokikat!" - ezt üvölti, mert ezt üvölteni jó, egyáltalán: üvölteni jó. Nem bíbelődik a részletek kidolgozásával, csak a terv fő vonalait ismétli el újra és újra: Adyliget, Uzi, pörkölt, Mars csokikat a földre, miközben kezével néha megsorozza a világot, mert a világot megsorozni jó.
Egyébként az ötlet, ha csak a síneket tekintjük, kivitelezhető, de ebbe ne menjünk bele túlzottan, csak álljunk meg egy pillanatra, hogy teljes fényében kibomolhasson elménkben az elképzelés nagyvonalúsága és keresetlen szépsége.
Tudja, hogy nem éri meg megtenni, de nem éri meg nem megtenni sem, csak jönnek sorban egymás után, és kidobjuk a fényképeket, az arcukra sem emlékszünk már, azaz mégis kívül van a világ, mert kívül lenni jó.
Tudja, hogy nem vagyunk az övék, és hogy ők sem a mienké, de ez nem von le semmit a folyamat öröméből, ahogy elveszítjük azt, ami nem a mienk, ahogy elveszítenek.
A Városmajornak nincs akusztikája, a Kiss József utcát meg szétkúrja a 99-es busz.
Ül az ember a Libellában, pontosabban áll, és hallgatja, hogy egy másik arról beszél, mit fog tenni, ha hazamegy. Ki fogja dobni a fényképeket, a kis szőrös tárgyakat, a bútorokat, a cédéket, aztán lefekszik, és aztán felkel, aztán megint lefekszik, és lehet, hogy felkel, azúristenmegbassza, legalábbis bizonyos esetekben, hogy ezzel finomítsa a fenti kijelentés tarthatatlan voltát. Tudja, hogy nem éri meg megtenni, de nem megtenni sem éri meg.
Jönnek megint az úttörők, de ezt nem várom meg, nekimegyek a szerdának, hogy egy nem túl színvonalas éjszakával büntessem magam, de nem nézek fel az égre.
Oroszok a Marson, amerikaiak a Vénuszon, japánok mindenütt.
