Para

Kovács Imre: A horror vakui

  • 2001. június 14.

Egotrip

És persze nem éri meg megtenni, de nem éri meg nem megtenni sem, azaz mégis belül van a világ, ellentétben a buddhista értelmezéssel. Legalábbis bizonyos esetekben, hogy ezzel finomítsam a fenti kijelentés globális voltát, még annak fényében is, hogy a továbbiak talán nem fognak szervesen illeszkedni semmihez, de ez már talán nem szokatlan.
És persze nem éri meg megtenni, de nem éri meg nem megtenni sem, azaz mégis belül van a világ, ellentétben a buddhista értelmezéssel. Legalábbis bizonyos esetekben, hogy ezzel finomítsam a fenti kijelentés globális voltát, még annak fényében is, hogy a továbbiak talán nem fognak szervesen illeszkedni semmihez, de ez már talán nem szokatlan.

Áll egy ember a Libellában, pontosabban ül. Arról beszél emelt hangon, hogy el fogja téríteni az úttörővasutat, felszáll egy Uzival, és arra kényszeríti a mozdonyvezetőt, hogy vigye el Adyligetre pörköltet enni, majd egyik szemét a személyzeten tartva azt üvölti az úttörőknek: "Dobjátok a földre a Mars csokikat!" - ezt üvölti, mert ezt üvölteni jó, egyáltalán: üvölteni jó. Nem bíbelődik a részletek kidolgozásával, csak a terv fő vonalait ismétli el újra és újra: Adyliget, Uzi, pörkölt, Mars csokikat a földre, miközben kezével néha megsorozza a világot, mert a világot megsorozni jó.

Egyébként az ötlet, ha csak a síneket tekintjük, kivitelezhető, de ebbe ne menjünk bele túlzottan, csak álljunk meg egy pillanatra, hogy teljes fényében kibomolhasson elménkben az elképzelés nagyvonalúsága és keresetlen szépsége.

Tudja, hogy nem éri meg megtenni, de nem éri meg nem megtenni sem, csak jönnek sorban egymás után, és kidobjuk a fényképeket, az arcukra sem emlékszünk már, azaz mégis kívül van a világ, mert kívül lenni jó.

Tudja, hogy nem vagyunk az övék, és hogy ők sem a mienké, de ez nem von le semmit a folyamat öröméből, ahogy elveszítjük azt, ami nem a mienk, ahogy elveszítenek.

A Városmajornak nincs akusztikája, a Kiss József utcát meg szétkúrja a 99-es busz.

Ül az ember a Libellában, pontosabban áll, és hallgatja, hogy egy másik arról beszél, mit fog tenni, ha hazamegy. Ki fogja dobni a fényképeket, a kis szőrös tárgyakat, a bútorokat, a cédéket, aztán lefekszik, és aztán felkel, aztán megint lefekszik, és lehet, hogy felkel, azúristenmegbassza, legalábbis bizonyos esetekben, hogy ezzel finomítsa a fenti kijelentés tarthatatlan voltát. Tudja, hogy nem éri meg megtenni, de nem megtenni sem éri meg.

Jönnek megint az úttörők, de ezt nem várom meg, nekimegyek a szerdának, hogy egy nem túl színvonalas éjszakával büntessem magam, de nem nézek fel az égre.

Oroszok a Marson, amerikaiak a Vénuszon, japánok mindenütt.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.