Anyák napalmja 2.
Már a külvárosban haladt a busz, mikor súlyos teher nehezedett a mellkasomra, mintha kívülről és belülről feszülne egymásnak lét és nemlét, a tégla és a tégla árnya. Asszonyom, mondtam, uram, mondta, poggyászát leemelte a csomagtartóról, s mellkasomra támaszkodó kezét huncut szavakkal követte: milyen magasan ül maga, az ember eltéveszti a funkcióját. Az asszony körmein zöld és lila lakkcsíkok húzódtak, melyek a kézfején át a csuklójára fordulva folytatódtak. Versenyző vagyok, mondta, és nekem be kellett érnem ezzel a magyarázattal.
A busz befordult a központi buszpályaudvarra, az óriási kormányt izomból forgatta a sofőr, mintha az óriásinál is nagyobb üstben rotyogó, lekvárba hajított óraszíjakat kavargatna; pillantásait szaggatottan szórta szét a pályaudvaron, a számára oly ismerős cserjék között munkatársait kóstolgatta, akik fehér ingben, kék egyennadrágban sétáltak, ő bezzeg nem, mintha ezzel is jelezni akarná, egyedi élet az övé, vagy egyedi élet van kialakulóban, mely soha, de soha nem retten majd vissza a nyugdíjkorhatártól; ő nyugdíjas korában is ugyanúgy, napra nap borotválkozik, és már most fogadalmat tehet, 1 a 12,5-hez, hogy alacsony nyugdíját soha, de soha nem fogja kicsiny kertjének mezőgazdasági művelésével kiegészíteni, állatot is csak egyet tart, egy házőrző kecskét, egy bakot, amely mindamellett, hogy eszeveszett hangjával bárkit elriaszt már a kerítés túloldaláról, költségkímélően alkalmazható a kerti gyepszőnyeg féken tartására.
Épp ideje volt leszállnom a buszról a friss levegőbe, mert az utazóközönség kilenc a kettőhöz arányban műszálas felsőruházati termékekből választotta öltözékét. A műszálas ruha szaga mosás, vasalás vagy szárítás után, valamint a bogrács alatt gyújtott tűzben igen kellemes, főként, ha az elasztikusan felhajló műszáltömeg görcsös marokként még utoljára rákap és ráfonódik a bogrács aljára. Dante mesélhetne erről sokat.
Átvágtam a buszpályaudvaron, s mindjárt a tér túlsó oldalán bedobtam egy szem negrót. Számban a mentol íze gömbhéjszerűen terjedt tovább, s már néhány lépés után, ha valaki kívülről megszagolja orcámat, érzi, a gömbhéj túlnőtt az arcomon.
Egészen rövid időre, de kiszaladt a fejemből, miért is jöttem ide. Megálltam, mint akinek dupla clinch-csomóval bambuszszálakhoz erősítették a vegetatív idegrendszerét. Még egyszer: az utolsó lépést nem követte másik, oly céltalanná váltam, mint fenyőlevelekkel megszórt kilós zsírkocka a téli erkély üveglapjára dobva.
Ha nincsen szolgád, magad ellen, uram, gondoltam, a negró papírját pici, kemény gömbbe sodortam, s afféle kétujjnyi masszírgolyóként görgettem ujjbegyeim között. A lemezbolt, mindjárt gondoltam. Két darab lemezért jöttem, melyeket ha otthon fölrakok az öblös teraszra kihúzott lemezjátszóra, sem répa, sem retek, sem mogyoró nem marad szárazon.
Megfogtam a lemezbolt kilincsét, már máskor is csináltam ilyet, de ezúttal a fogást valami körülmény nehezítette. Fölnéztem az ajtóra nehezedő homlokfalra. Gömbös Gyula Bábszínház. Ez állt a táblán. Kissé hátraléptem, a negró beleragadt a fogamba, a nyelvem izomgörcsöt kapott a feszegetéstől. A kirakatokat hosszú perzsaszőnyegek fedték a máskori csillár, poplemez, hajsütővas dizájnháromszöge helyett. A betyárját, méltatlankodtam, s ha még csak a fele is a tréfa, mi a másik fele? Megfordultam, látja-e valaki ezt rajtam kívül. Újra megpillantottam a buszsofőrt, egy olajos rongyba törölte a kezét, zsebkendőt vett elő, kifújta az orrát, s akkorát köpött egy törpefenyőre, hogy az beleremegett, s majd, mivel a köpés telibe kapta a törpefenyő saját frekvenciájának rezonanciaszintjét, úgy dobta vissza az ominózus nyál- és huruttömböt a sofőr arcába, hogy annak nem maradt ideje még gondolkodni se. Szóval mégis ez a lemezbolt, gondoltam, s úgy nyomtam le a kilincset, mint aki egy dugig teli hátizsákba versenykerékpárt gyömöszöl.
Az ajtó becsukódott mögöttem, egyedül maradtam a sötétben. A levegő nem mozgott, én is alig, vagyis azt hittem, nem mozdulok. Hogy az egyensúlyomat megtaláljam (mint Ikarosz a gyertyagyárban), hátranyúltam az utolsó kapaszkodóért, a kilincsért. Megfogtam egy perzsaszőnyeget. Gyufa sercent a sötétben, de nem lett világosság. Ilyen gyufával gyújtanak rá a kommandósok, gondoltam. Egy gázégő egyre erősebben vibráló fénye gyúlt ki egy középen lukas üvegtábla mögött. A pénztárban Hazel O´Connor ült, inget vasalt egy törpe méretű satupadon, amelybe vakítóan fehér vádliját beszorítva tartotta. A vasalót felállította, hosszú szivart vett elő, beledugta a gázlámpába, rágyújtott, pont méteres karikákat fújt ki a pénztári üvegkörön. Anyád hol van, kérdezte, s amikor látta, hogy megszeppentem, alul, mert a pénztárbódénak nem volt alja, nesze, mondta, és elém rúgott egy rizses csokit.
(Folyt. köv.)
