A városrészt, ahol élek, õsidõktõl kezdve a halál mezejének nevezték. Az összes itt vívott csata rendre úgy végzõdött, hogy mindenki meghalt, beleértve a krónikást is, így aztán legalább ötszáz év telt, mire rossz hírét megismerte a világ. Persze akkoriban is akadtak bátrak: vallásháborúban edzõdött telepesek érkeztek, százötven évvel késõbb már itt mûködött Európa legnagyobb dögkútja. Amikor a XIX. század közepén bezárták az üzletet, teve, láma, sõt indiaielefánt-maradványokat is találtak. És egy kaszát szorongató emberi csontvázat.
Az elsõ világháborút követõen folytatódott a fekete tradíció, nyugati felében temetõ épült, a másikban szeméttelep. Az elõbbit 1945-ben porrá bombázták, így az egészet ellepte a város szemete, a korabeli sajtó elõszeretettel közölt elrettentõ fényképeket az akkor *** telepnek nevezett helyrõl: az egyiken koponyával fociznak az utcagyerekek a sírkõtörmelékek között, egy másikon éppen az élve eltemetett villamosvezetõ hulláját emelik ki az emésztõgödörbõl, aki "túl lassan ment, és még vigyorgott is hozzá". Huszonöt évvel késõbb dózerek, dömperek, úthengerek érkeztek, lakókocsik, atlétatrikós munkásokkal, röviddel késõbb Volgák és Zsigulik, csillogó szárnyú Ikarusok tele úttörõvel. A ***-i lakótelep avatóünnepségén a beszélõ disznó könnyeivel és verejtékével küszködött, de hogy a vér se maradjon el, ollójával nem csak a trikolórba vágott bele. Természetesen kirepült a kezébõl, és a már akkor kutyaszaros aszfalton landolt. A sleppbõl hárman is rávetették magukat a kínai svédacél vágóeszközre - ifjú farkasok a minisztériumból -, de elkéstek. A napfény meggondolta magát a frissen krómozott szerszámon, visszacsapódott a disznó szemüvegére, és a sok-sok dioptriás lencse - mintha csak erre várt volna - nyomban beindult. A pokoli mandiner nyomán a szónok szemébõl aprócska láng, majd súlyos, fekete füst ereszkedett az ünneplõ tömegre. Az idõsebbeknek megdobbant a szíve, sortûzre gyanakodtak, de csak az volt, ami: égés, melynek nyomán halvány, mégis elviselhetetlennek tûnõ bûz csapott a levegõbe. De a látnivaló talán még annál is elviselhetetlenebb volt, egy piros orrú, pufók massza, ahogy a nyakkendõjét rángatja, miközben görcsös igyekezettel üvöltene, de hiába.
Az incidenst követõen, alig tíz perc alatt, elkészült egy operatív intézkedési csomag: az összes házat fessék feketére.
Én csak a hajamat próbálom. A Raven Black No. 666 tubusa túl könnyen megadja magát, puha, fekete csomag szalad a csempére, fejjel menjek a falnak? A mûvelet egyre bonyolultabbá válik, a hajamat leszámítva már mindent vastagon borít a sötét krém, a padlószõnyeget, a tükröt, még a plafont is. Azt hiszem, kiugranék a kilencedikrõl, ha most meghallanám a Paint It Blacket (The London Years - The Rolling Stones Singles Collection, 1986), de csak a szomszédasszony, ez a csendes, tetõtõl talpig távol-keletibe öltözött, teaházi igazságkeresõ kopogtat. Amikor ajtót nyitok, lángol a szeme:
- Tudja, ki látogatott meg? Maga a Mester! Tudja, mit jelent ez? Na jöjjön, majd megtudja! Nem jön át? Talán magának is ad egy jó tanácsot - üvölti elváltoztatott hangon, szinte beleremeg a lépcsõház, de amikor végre valóban meglát, magához tér. - Jesszusom, hogy fest maga?
A melegen gondozott egy plusz két félszoba zsúfolásig megtelt, zsong, jajong, busong minden szegletében. A vendégek elsõsorban öregasszonyok és gyesen lévõ anyukák, de akad néhány vak és béna is. Fehér gyertyák mindenütt, a falakon virágoznak a mandalák, a füstölõk émelyítõ szaga keveredik a beteg ember bûzével. Elöl ül a spiritiszta. Úgy tûnik, mindannyiunknál büdösebb, bár ahogy elnézem, neki legalább sikerült feketére festenie a haját. Fürdõköpeny és pizsamanadrág van rajta, lábát mûanyag lavórban áztatja, amiben kristálygömb, kávézacc és néhány aranyra festett csirkecsont lubickol. De úgy látom, az ápolatlan vénember az irodalomról nem feledkezett meg. A szõnyegen az Egyiptomi halottaskönyv, Eliphas Lévi Dogmája, Paracelsus, Swedenborg és Hamvas Béla. A Biblia mellett Dosztojevszkij kisregényei és a Crowley-tarot Nagy Árkánumai: a 22-es csapdája. Persze lehet, hogy mindez csak vetítés, kulissza, hiszen a Mester rájuk sem hederít, csak a feje mozog, a szemhéja remeg (tikkel?), miközben a magnóból áradó tibeti harangszóra hümmög valamit. De hirtelen magához tér, és a sarokban meghúzódó szabadidõruhás nõre mutat, aki egy krétafehér kisfiúval érkezett.
- Mutasd a nyakát! - sürgeti a megszeppent asszonyt, majd miután felfedezi a gyerek ütõjére ragasztott, két, apró piros pettyet, elégedetten felénk fordul:
- Ezt a gyermeket vámpír harapta, tudom is, ki volt, de a nevét nem mondhatom meg. Ha jót akarsz, vetkõztesd a kölyköt meztelenre, és kötözd egy fekete mén nyergébe. Menjetek éjfélkor a temetõbe, és tapostasd meg velük az összes sírt. Amelyiket a ló nem meri megtaposni, ásd ki, mert abban lesz a vámpír. Ha felnyitottad a koporsót, és meglátod benne a dögöt, ne késlekedj, azonnal szúrj a szívébe egy karót, ha nincs, az akkus ütvefúró is megteszi tizenkettes fejjel. A végén locsold le petróleummal, és gyújtsd föl. A tûzoltóknak csak akkor szólj, ha biztos vagy benne, hogy a vámpír szénné égett! Menj azonnal, és kezdd meg az elõkészületeket, különben a gyerek is hamarosan a sötétség birodalmának lesz a lakója!
Az asszony arcára rémület ül, kérdezne ezt-azt, de torkán akad a szó, mert a Mester ajtót mutat neki. Azt még tisztán hallom, hogy a liftre várva azt rikácsolja:
- És azt megmondaná, honnan a faszomból szerzek szombat délután egy fekete lovat?
A Mester is hallja, de csak legyint, és újra magába fordul. Negyedóra múlva a béna eldobja a mankóját, a vak felkiált, "soha életemben nem láttam még ilyen ronda tapétát", az öregasszonyok lottószelvényt rendelnek. A házigazda indiai szopogatnivalóval kínál, az egyik kismama ajkát megnyalva rám kacsint, a Mester pedig kilép a lavórból, és lassan megindul felém. Amikor már egészen közel jár, és szinte kézzel fogható a szaga, meghajol elõttem.
Ekkor szilánkokra törik a tükör, a csillár megremeg: a gyertyákat elfújja valami szellõ, amit legszívesebben a hiányos szigeteléssel magyaráznék, de nem lehet, mert érzem: ez most a "halál fagyos lehelete". A Mester azonban nem hátrál, megpróbál átölelni, vadul kapaszkodna belém, de még mielõtt rám dõlne, sikerül hátralépnem. Esés közben azt motyogja:
- Goljadkin vagyok, szolgálatára!
- Én is - válaszolom magától értetõdõen, majd könnyedén átlépek a szõnyegen heverõ fürdõköpenyen és pizsamanadrágon, amit a házigazda mentegetõzve kap fel és ölel magához, miközben a rendetlenség miatt bocsánatomat kéri. Kifelé menet látom, ugyanilyen fürdõköpenyek és pizsamák próbálnak kimászni a szennyeskosárból, az ajtó mellé pedig valaki egy kaszát támasztott. Alig várom, hogy hazaérjek, és végre befejezhessem a fekete mágiát.
