Mint eddig minden évben, idén is tagja voltam a zsûrinek. Évrõl évre örülök a felkérésnek, mert bár eléggé idõigényes ez a tevékenység és díjazás sem jár érte, jólesik egy-egy hatóságnak, cégnek, magánszemélynek amúgy civil módra beszólni, hogy nem tetszik ám, amit csináltok. Az idei történet azonban ennél sokkal mélyebb tanulságokkal is szolgált számomra.
A zsûri elsõ ülése elõtt heteken át az interneten akárki állíthat jelölteket, indoklással vagy a nélkül. A zsûri elsõ ülésén áttekinti a jelöléseket, és szavazással kiválasztja azokat, akik "hivatalos" jelöltekké válnak. Ők értesítést kapnak a jelölés tényérõl, és kérjük õket, hogy ha ellenérvük, cáfolatuk vagy bármiféle ellenvéleményük van, jelezzék. Nemegyszer volt már példa a mi gyakorlatunkban is arra, hogy egy jelöltet az ellenérvek hatására levettünk a listáról. A megmaradók közül dönti el a zsûri, ki kapjon díjat, illetve a közönség is szavaz az interneten, hogy ki kapja a közönségdíjat.
Az idén az interneten jelöltek között szerepelt Péterfalvi Attila is. A jelölés oka az a nyilatkozata volt, amely szerint adatvédelmi szempontból az áruházi próbafülkék bekamerázása - amennyiben erre tábla hívja fel a figyelmet - megfelelõ eljárás, hiszen ebben az esetben magánterületrõl van szó, és a vásárlók ráutaló magatartással hozzájárulnak adataik kezeléséhez, ha bemennek a próbafülkébe.
Én a magam részérõl, bár nem értettem egyet az adatvédelmi biztos nyilatkozatával, nem is tartottam akkora disznóságnak, hogy ezért Nagy Testvér Díj járna. Ezzel együtt tudomásul vettem a zsûri (minimális) többségének véleményét - fõleg, miután láttam, hogy a zsûri nõi tagjai sokkal jobban fel voltak háborodva, mint a férfiak. Ha jobban belegondolok, akkor ez teljesen érthetõ, de hát ki gondol jobban bele? Hacsak nem egy ilyen zsûri tagjaként. Vagy esetleg ombudsmanként, egy ilyen jelölés hatására.
Az adatvédelmi biztos tehát felkerült a jelöltek listájára - lássuk, mit lép erre. Most pedig idézem 1631/V/2004-2 ügyiratszámú válaszlevelének utolsó bekezdését: "Tájékoztatom, hogy amennyiben a zsûri >>megtisztelia Privacy International illetékeseinél, hogy a Technika az Emberért Alapítványtól vonják meg a Nagy Testvér Díj kiadásának a jogát."
Az idézet elsõ mondatára felkaptam a fejem: hittem is meg nem is, hogy valóban eljönne. Ilyesmire még nem volt példa a díj magyarországi történetében, de végül is elképzelhetõ, hogy valakinek egyszer lesz bátorsága emelt fõvel vállalni, amit tett, és annak kellemetlen következményét is.
Az idézet utolsó mondatától pedig kinyílt a bicska a zsebemben. Elõször is, hivatalos ügyiratban ne kérjen magánemberként. Persze nekem most szerencse, hogy hivatalos iratban tette, különben nem idézhettem volna (éppen ezért írtam az elõbb oly gondosan oda az ügyiratszámot). De leginkább a magánkérésként tálalt nyílt fenyegetõzés háborított fel. Ekkor még felháborodtam, csak késõbb szomorodtam el, amikor rájöttem, hogy ez az ember valami hihetetlenül nem érti, mit jelent az, hogy civil szervezet. Mondanom sem kell, hogy a nemzetközi szervezetnek (Privacy International), amely a Nagy Testvér Díj kiosztásának jogát ennek a magyar csapatnak (Technika az Emberért Alapítvány) adta, az elsõ reflexreakciója a civil szolidaritás volt. Számukra a levélnek ez az egy mondata önmagában bizonyította, hogy jóra bízták a díj kiosztását akkor is, ha ez a konkrét jelölés netán alaptalan.
A levélnek ez az utolsó mondata teljes egységbe forrasztotta a zsûrit. Még az is felmerült, hogy a jelölt pusztán ezért az egy mondatért kapja meg a díjat. Mások ezzel nem értettek egyet, szerintük maradjon az eredeti ok, legfeljebb mi tudjuk, hogy miért lehetünk az eddiginél is sokkal biztosabbak a dolgunkban. Ennek a vitának az eldöntésére végül is nem volt szükség, mert a közönségszavazatok többségét ez a jelölés nyerte el (2342 szavazatból 917-et kapott, míg a következõ csak 658-at). Az ombudsman tehát megkapta a 2004-es közönségdíjat.
A díjkiosztón valóban megjelent Péterfalvi Attila. A díjat Galántai Zoltán, a Technika az Emberért Alapítvány alapítója adta át neki. Zoli szemmel láthatóan nagyon izgult, erõs gyomoridegesség kerítette hatalmába. Végül is nem mindennap ad át az ember egy citromdíjat egy magas állami méltóságnak. Hát igen, ezt még gyakorolni kell. Péterfalvi Attila dicséretére legyen mondva, hogy alkalmat adott erre a gyakorlásra. Ficsor Mihály, a Szabadalmi Hivatal elnökhelyettese például (mint eddig minden más díjazott) nem adott erre alkalmat nekem, ugyanis a zsûri ennek a díjnak az átadását rám osztotta ki. Az elnökhelyettes azonban ugyanolyan megfoghatatlan maradt, mint az általa oly vehemensen támogatott szoftverszabadalmi törvényjavaslat, amiért a díjat kapta.
Péterfalvi Attila kezet fogott a díj átadójával, majd nem olvasta fel az erre az alkalomra elõkészített beszédét. Talán ráérzett, hogy az csak olaj lenne a tûzre. A továbbiakban is ott maradt, elfogyasztott egy-két szendvicset, és beszélgetett a jelenlevõkkel, a zsûri tagjaival is (velem épp nem, én csak távolról figyeltem). Továbbra is úgy gondolom, hogy a díjat megérdemelte, de viselkedése alapján már nem gondolom, hogy ezért le kellene mondania tisztségérõl. Éppen ellenkezõleg: megemelem a kalapomat elõtte akkor is, ha bizonyos dolgokban továbbra sem értünk egyet.
