A minap eleredt az orrom vére. Mivel ez hajnali sötétségben történt (az első eleredés), nem is tudtam azonnal, hogy a véremről van szó. Mivel a torkomon valami szokatlanul vastag lepedéket éreztem, azt gondolhattam, eltúloztam megint - előző nap - a cigarettát. Csakhogy én röhejesen cigarettázom, nem szívom le igazán a füstöt - nem szívatom magam legalább ennyiben -, hát elég sok kell hozzá, hogy ekkora lepedék legyen. Szentül elhatározom mindig, hogy mivel
1. nem vagyok nikotinfüggő,
2. nem is ízlik a cigaretta,
3. hát dohányzásanorex leszek.
De ez az orexitás nem akar menni. (Az ételeknél még van némi reményem.)
Túl sok kellett volna ahhoz, és nem Dunhill Lights (hetente egy doboz megy el! hetente / vagyis belefér így, és szeretem a doboz színét), és ez. A klozett fényében már láttam: jó, hogy a turhát - ami egy maroknyi vér volt - nem vertem oda sehova, főleg kutyánkra nem. Szóval, azt láttam, hogy ez vér, és a fürdőszoba linóján már jól hallhattam is, hogy placcs, placcs.
Ez eddig nem nagy eset, nyilván túrtam egyet - nem nyilván, hanem igenis! - az orromon, úgy két óra után, s kicsit mégis elaludtam, bár nem tudtam, de valami rövid és bonyolult álmom volt, odadöngő (csapódó) szereplőkkel, csak az én bajomra, s bár élveztem is a dolgot, elsősorban sötét kétségbeesés piszkált, ez nem érhet jó véget. (Megsúgom, az élet képe is ez, majd az sem érhet. Már ezért sokszor nem is ér. Nevem rá.)
Vártam kicsit, majd eláll, nem őrzöm az orrvérzéseim emlékeit, ugyanúgy nincs érzékem az ilyesmi iránt, mint ahogy könyveim szellemsorsa sem érdekel (úgy pár évtizedre), jelenjenek meg, ha még meg kell, ha már ott tartanak, aztán pl. az ilyen Nari-cikkeket, lassan a hetilapok egyébjeiben, a folyóiratokban megjelent cikkeimet is csak laza köbméterekben gyűjtöm, lemezek, még kimosatlan, londoni malájnegyedből hozott medvék, írországi dobozok és tobozok társaságában, de ne legyen nekem vágyam új kötetösszeállítás. Volt ez, majd az orrvérzés-história (nincs vége!) igen kalandos folytatásában mesélek önmagamhoz való viszonyomról. (Csak önmagamhoz van, ekképpen.)
Hát a vérzés elállt, és az is kiderült, hogy már jó ideje vérezhettem, mert a torkomon is vér volt az erős lepedék. Véres volt közben már a lepedőm, a pizsamám, a trikóm, a köpenyem, a kád.
Aznap vigyáztam. Az ital, a cigaretta stb. dolgában. (Ital: vöröset! nem sokat! vérképzésre! így megkóstolhattam némely hely vörös-állagát is.) Cigi nyista. (Nem megy nehezen nekem az.) Eljött a délután. Jól ráhajtottam egy fordításra. Vagy jó két éve csupa csodálatos művet fordítottam, az utóbbi hónapokban volt néhány csúcs, és csak annyi flop - lett megítélve ellenem -, hogy egyetlen ilyen könyvnek a fordítása nem tetszett. Ne vitassuk. Nem vagyok 100%-os sorozatnyerő ló, mivel azonban - könyveim sorsával ellentétben - attól tartok, fordításaim sorsa igenis érdekel, hát kicsit ez is bánt. De, mint délután kiderült, azt kellett mondanom: a jelek szerint orrvérzésig dolgoztam.
Mert ahogy a konyhai pultnál kicsit lehajoltam (majdnem azt mondtam itt, lezajoltam, ami csúnya jelentésű, lehajláskor, nem? főleg evéskor), hogy egyek valamit, placcs jött. Gyorsan odakaptam a kezem, így nem ment a vér, e szép színű, a zsemlére (ah, anorexebbnek kéne lennem, zsemle! piff), s mentem a fürdőszivacsért. Közben, ujjas fehér trikómat preferálva, már folyt rajtam. Dőlt rám.
Rádőltem így magamra, stílusos, annyira Charlie Parker-magányos vagyok már (neki volt késő, hogy lett klubja! csak kiült a járdaszélre, balhézott), hogy attól balhézok (magamban), ha valaki telefonál, ki is van húzva az is, vagy ha köszörűs csönget. Kösse meg a kutyáááát! ezt mondja az atyafi. Megkötöd te az apád k.... f.....! így vissza én. Kipontozom, holott kedvenc fordításomban most ilyenek mennek: "Kell az öcsikémnek az ő kurva anyukája, kell neki!" - "Faszom egy csajszi, mondta Johanna." De itt... És kirohantam még kétszer, és ment ez a vulgár. Zengett a ház. Azért mondom el, mert ez egy reális történet, az viszont, ahogy hallom, hogy 40 (negyven! szegény Gyurikánk nem volt annyira le, nem?) kiló vagyok és beteg... hát ezért nem érdekel könyveim szellemsorsa sem. Szellemsorsuk ám csak alakítsák azok, akik klánokban jól benne vannak, aztán játsszák maguk a hétfájdalmat.
Az ilyen vérzés nem fáj. De pl. 1 és 1/4 óráig tart. Baromi sok vér elmegy. Kilenc zsebkendő tele. Vízbe velük, homlokomra. Családom persze nincs értesítve, orvoshoz menni nyista. De mi a franc ez a nagy vérömlés? Következő dolgozatomban ennek társadalmi és kistudósi visszhangjáról számolok be majd, egyebek mellett. Rohadtul kiszolgáltatott érzés, hogy "mikor áll el"? Nem vagyok, sajnos, Maigeret, nincs Pardon doktorom. Maradt megbeszélésre az emberiség maga. Maradt, hogy tanácstalan voltam. Orrvérzésig dolgoztam? Életemben ennyit, tényleg, nem, mint nevezett időszakban. De hát...? És mik voltak Totyi verébkém halálának okai? Öt hétig szenvedett-kavart, mit lehetett volna tennem?
Most meghalt ő, minden hiába, és fenn csatázik Északon, leander burjázik vadon stb., harcok virága. Így kedvencem, Apollinaire. Magam magamnak ellenkedvence, el fogom mondani, hogy vagyok orrvérzésig magam.
(Folyt. köv.)
