Így nem a nők bántalmazása ellen létrehozott Digitális Polgári Körről vagy a többgyerekes anyák adómentességéről szóló hírt olvasom a tízórai kávém mellé, hanem azokat a tudósításokat, amelyek Bonnie Blue szexfluenszer egyéni rekordjáról és a femoszférában kifejtett hatásáról szólnak. Ez legalább hűsítően elidegenítő. Töltöttem már őrületes tizenkét órákat keserves munkával, de egészen más kialvatlanul, hányingertől szédelegve, zúgó fejjel négyszáz oldal kéziratlap háromszázötven lábjegyzetére meredni, mint ezer férfi ezer hímtagjára. Az a vadkapitalizmus, amelyben élünk, végül is mindenkit arra kényszerít, hogy eladjon valamit, legvégső esetben saját magát: képességeit, idegeit, álmait, hitelét vagy akár a testét. Azért, mert nekem az utóbbi nem termelőeszköz, még igyekszem tárgyilagosan szemlélni Bonnie üzletét.
De azért nevezzük a prostitúciót prostitúciónak – még ha némileg semlegesebben szexmunkának vagy – woke fennköltséggel – szexuális tartalmakat készítő modell vállalkozásának is nevezhetnénk. Bonnie Blue annak idején azzal „forradalmasította” az akkoriban még általa is használt OnlyFans felületét, hogy sajátos feltétellel ajánlkozott fel a követőinek: kettőjük aktusa mások számára élőben követhető az oldalán. Az ezer férfival tizenkét óra alatt végrehajtott rekordkísérlete olyan érdeklődést generált, hogy az oldal képtelen volt kezelni az előfizetők utalásait. Joggal merül fel tehát a kérdés a társadalom lényeglátóiban: miért nem öntjük a feminizmus harcait egyből a konyhamalacba, ha egy nő továbbra is legfőképpen a vagináján keresztül tudja uralni a világot?
Ez a defetizmus persze túlzás, ahogyan a prostitúció teljes elutasítása vagy a majdani megszűnésébe vetett hit is az. A jelenséget mindig morális pánik kísérte. A 19. században például legfőképpen a nemi betegségek terjedése miatt igyekezett a hatóság irányítás alatt tartani a prostitúciót a bárcák kiadásával, hiszen az elnézett működéshez szükséges papírt csak egészségügyi ellenőrzés fejében adták ki. A század legfényesebb elméit vitte el a szifilisz, a tébolydák pedig a betegség végstádiumában lévő paralízises (férfi)betegekkel voltak tele; s mert a betegség felelőtlen terjesztőjeként a kéjnőre mutogattak, ez kellőképpen nyomós érv volt a szabályozás mellett. A 20. században már sokkal inkább a prostitúció és a szervezett bűnözés összefonódása okozott fejtörést, a leánykereskedők – most már inkább emberkereskedőknek nevezik őket – ugyanis sohasem korlátozták a lányok kizsákmányolására a tevékenységüket. Ugyanakkor vannak olyan nőtörténészek, akik szerint a történelem során a prostitúció, amennyiben erkölcsi megítélését félretesszük, nagyszerű kereseti és kiugrási lehetőséget biztosított az alsó osztályok leányainak, akik „becsületes munkával” – mondjuk, cselédkedéssel, varrással – csak éhbérhez juthattak. Emellett érvel például Jan Marsh művészettörténész, aki a preraffaelita festők kapcsán vizsgálta a hozzájuk kapcsolható, modellként alkalmazott szegénysorsú lányok életútját, megállapítva, hogy a fiatal, jó külsejű nők szexuális vonzerejüket kihasználva tőkére tehettek szert a 19. század közepének nyüzsgő Londonjában. De Tábori Kornél, a századelős Budapestet szociológiai igénnyel felmérő újságíró is azt állította a prostitúciót feltérképező riportkönyvében, hogy akadnak a nincstelenségből más kiutat nem találó lányok, akik így dobbantanak. Kiemeli a szorgos, takarékos sváb lányokat – ők a fenti tulajdonságaikért a cselédpiacon is keresettek voltak –, akik előrelátóan félretették keresetüket, majd a kellő összeget összegyűjtve hazamentek a falujukba és házat vettek. Hogy hányan voltak ők, illetve hányan azok, akiket lelkileg felőrölt ez az élet, akik csak a napi betevőjüket tudták megkeresni, nem kívánt gyermekük tartását is pénzelték, elzüllöttek az éjszakában és közben meg is öregedtek, nyomorult helyzetükben pedig a szülőfalujuk közelébe sem mertek menni többet – nos, erről nincsenek statisztikák. A szájhagyomány szerint mindenesetre léteztek időben visszavonult, jól gazdálkodó prostituáltak, és persze léteztek szédítő karriert befutó kurtizánok is; az ő sorsuk már valamivel jobban dokumentált, hiszen mesés ajándékok jelzik pályájuk mérföldköveit.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
