3. Halleluja
Az 1956-os forradalom egyik leggyakrabban reprodukált, emblematikus képén szétlőtt bérházakkal szegélyezett utcán áll a három szabadságharcos, mögöttük golyószaggatta lyukas zászló lobog, hátrébb valami lángoló dzsuva látszik. A főalak kezében dobtáras géppisztoly, a séró filmsztárhullámokban hátrafésülve (az ötvenes években mindenki hordott magával fésűt, és mindenkinek volt választék a hajában, Rákosi Mátyást kivéve persze, haha, ez történeti tény). Két oldalán a mellékalakok, fejkendős lány és kicsit elálló fülű, sapkás fiú, fegyveresek ők is.
Ez a kép, a Time hírmagazin 1957. január 7-ei dátummal megjelent számának címlapképe látható (kicsit megvágva, kicsit megtorzítva és kicsit retusálva) David Irving angol szerző Uprising! című könyve friss magyar kiadásának borítóján. A kiadvány alapmondanivalója: 1956 októberében antiszemita pogrom zajlott Budapesten. Amint azt Mink András a Beszélőben még 2000-ben bemutatta, Irving olyan (a MIÉP honlapján olvasható megfogalmazással élve) "történész", aki `56-ról szóló könyvének munkálatai során segítséget kért és kapott a Kádár-rendszer ellenforradalom-ügyi megmondó embereitől. Mink írásából kiderül, hogy Irvingben amúgy a komcsik nem különösebben bíztak, a végeredmény azonban annyiban megfelelt nekik, hogy átvette a rendszer maga költötte mítoszát: a városban teljes a káosz, tombol és vérengz a csőcselék, nincs kormány, Kádár ezért hívja be az oroszokat s a többi. Minden egyebet leszámítva: Irving és a kádárista hatalom egyaránt az október-novemberi napok összetett, párhuzamos és egymásra ható folyamatait egy prekoncepció alátámasztása érdekében végletesen leegyszerűsítő 1956-képpel dolgozott, s a prekoncepciók a beleket ontó utcai harcosoknál egymásra találtak.
A három szabadságharcost ábrázoló festmény azért került a Time címlapjára, mert a szerkesztőség döntése értelmében a "magyar szabadságharcos" lett az 1956-os év embere. Az 1927-es évvel indult sorozat történetében ez volt a második alkalom, hogy a záruló év legmeghatározóbb személyének nem valaki híres embert, hanem egy névtelen hőst választottak, de amíg 1950 embere, a - leginkább Koreában - harcoló amerikai katona címlapképe a kísérő cikkben megfogalmazott ambivalenciát sugározta, az `56-os magyarok ábrázolása, láttuk eleget, kimeríti a szédelgő feldicsérés tényállását. Boris Chaliapin huszonnyolc éven át volt hírművész ("news artist") a Time-nál, a korszak számos emblematikus képét alkotta ő (például azt az 1964-es Martin Luther King-címlapot, amely az amerikai polgárjogi mozgalom történetének feldolgozásaiban legalább olyan gyakran előkerül, mint nálunk az `56-os kompozíció), de a szinte a Golgotát idéző alakhármas komponáltsága, a zászlón vágott lyukon a belövéses házra nyíló perspektíva teatralitása, a fő figura idealizált vonásai mind olyan eszközök, amilyeneket egyébként nemigen használt. Az elbukott magyar forradalom névtelen hősei elszántan, reménytelenül, néma váddal a szemükben néznek egyenesen az olvasóra. Chaliapin tudta, mi a kommunizmus, ha látószöge nem is volt átlagos: a minden idők legnagyobb basszusaként számon tartott Fjodor Saljapin kamasz fiaként (az öregnek volt arca kedvenc szerepéről, Borisz Godunovról elnevezni a gyereket) élte át apja nem jelentéktelen vagyonának elkobzását, majd 1925-ben, huszonegy évesen elmenekült hazájából, többek közt a pártos művészetirányítás elől. Nyilván nem magas művészet, de tagadhatatlanul hatásos a kép, s nem csoda, ha bűntudat ébred abban, aki nézi. Hogy Chaliapin oroszként (na jó, orosz anyanyelvű New York-iként) a vádlottakhoz vagy emigránsként a vádlókhoz érezte magát közelebb, fogalmunk sem lehet (meghalt régen), de mintha a Time szerkesztősége éppen azért választotta volna ezt a képet a címlapra, mert közben a lap belsejében közölt cikk minden erővel azon igyekezett, hogy elkenje az USA felelősségének kérdését. A véresszájú antikommunista Harry Luce lapja (melynek hasábjain ebben az időben még simán úgy hivatkoztak a Szovjetunióra: a Vörösök, the Reds, így nagybetűvel) felmutatta a kommunizmusellenes harc mártírjait - hangsúlyozva, hogy mennyien voltak köztük értelmiségiek, marxisták, kommunisták -, de e cikkében legalábbis úgy tett, mintha a magyar forradalom nem egy olyan országban zajlana, amelytől néhány száz mérföldre amerikai csapatok állomásoztak.
A magára hagyott forradalmat siratva bánja az amerikai politika és hírszerzés bűneit Az ártatlanság vége című, Irving szakmunkájának magyar kiadásához hasonlóan a forradalom negyvenhetedik évfordulójára időzítve megjelent különös könyv is. A szerző Robert Littell veterán amerikai kémregényista, a könyv tartalma pedig a The Company című, rendkívül elhanyagolhatatlan terjedelmű alkotásának azon fejezete, amely az október 23-át közvetlenül megelőző napok és a forradalom leverése között játszódik, részben Budapesten. Littell könyvében (pardon, fejezetében; milyen szerző az olyan, aki hagyja, hogy regénye egy darabját komplett könyvnek álcázva adják ki?) a forradalom ugyanúgy egy szálon futó történet, mint Irvingében: az USA, a CIA feltüzelte ezeket a vad, forróvérű, szabadságszerető, bár kissé talán civilizálatlan embereket, aztán kiszolgáltatta őket az oroszoknak. Irvingtől megtudta az érdeklődő magyar olvasó, hogy `56-ot az őrjöngő csőcselék csinálta (pontosan úgy, ahogyan Kádár történészei állították), Littelltől megtudja, hogy `56-ot a CIA és a szervezett földalatti nemzeti ellenállás csinálta (pontosan úgy, ahogyan Kádár történészei állították). A komplett regény egyébként legalább olyan unalmas, mint amilyen hosszú, a fordulatok kiszámíthatóak, a korfestés kimerül néhány színésznő és popsztár nevének megemlítésében, a történelmi események ábrázolása pedig a november 7-ei ünnepségeken egykor szokásos dramatikus állófelolvasásokat idézi (bár mintha október 23-át egy ugyanilyennel ünnepelték volna idén Kossuth-díjas színészek, ez tehát nem rendszerspecifikus). A CIA ügynökeként dolgozó cigány származású rádiós menekülés közben is hurcolja magával a hegedűjét, a magyar főszereplőt pedig, aki, kell-e mondanom, költő és hadvezér, Arpád Zelknek hívják.
A Time magazin negyvenhét éves címlapsztorija - ha nem is foglalkozik az Egyesült Államok felelősségével - szebben és okosabban beszél a magyar forradalomról, mint ez a két (különböző körökben) ma ünnepelt könyv. "Az utcák és háztetők harcosai, akik az értelmiségiektől átvették a küzdelem irányítását, olyan bátorságot, büszkeséget és lovagiasságot mutatva hajtották végre maguk kijelölte feladataikat, amire csak a 18. és 19. század forradalmi hagyományában van példa. Aztán, amint kimerültek a modern acél elleni csatában, a harcot a gyárak egykedvű, kötélidegzetű dolgozói folytatták, akiket egy demokratikus munkásállam utópikus ideáljai mozgattak. Az Év Embere mindannyiuk ötvözete, s minden tulajdonságuké."
Boris Chaliapin nyolc évvel később a nagy dzsesszzongorista, Thelonious Monk portréját festette a Time címlapjára: a munka lassan haladt, így Monknak legalább volt ideje megtanulni, hogyan kell kiejteni a művész nevét. Amikor egy hét után végre tökéletesen ment neki, egy kis dalocskát improvizált, s klasszikus hallelujamodorban ismételgette: "Chaliapin! Chaliapin!"
