Egotrip

A történet talán már ismert: tavaly áprilisban két tizennyolc éves lány és egy évvel idősebb barátjuk a fogaskerekű végállomásától nem messze lévő kiserdőben közös öngyilkosságot kísérelt meg.

Iványi Gábor adta közre a Naplóban ezt az 1980-ból származó apróhirdetést: ELADÓ (közületeknek is) Kisvárdán, a Hunyadi utca 9. szám alatti kétlakásos családi ház (Farkas Bertalan volt iskolájával szemben). Az utcafrontos, háromszobás családi ház azonnal beköltözhető. Érdeklődni lehet: helyben dr. Székely Miklós ügyvédnél, illetve a budapesti 369-294-es telefonon. Ritkaság e lelet, ugyanis a vezetőség minden propagandája ellenére sem alakult ki spontán F. B.-kultusz (a szoc. brigádokat a spontán népi kezdeményezés határesetének tekintjük), hiszen a magyar űrhajós égbe szállása (a kubai, angolai, NDK-s stb. űrhajós után) nagyjából annyira volt meglepő, mint egy Skoda-defekt. Külön figyelmet érdemelne az égbe szállás médiamegjelenítése, ugyanis épp valami hazai gyártmányú világűr-kalandfilm ment a tévében (figyelem, a valóság túltesz a képzeleten!), amikor jött: Kedves nézőink, megszakítjuk adásunkat, történelmi pillanatoknak leszünk tanúi, kapcsoljuk a bajkonuri földi bázist, az első magyar az űrben! (Ja, mondta nagyapám, az első, amelyik sikerült.)

Nagy gáz nem történt: a rendőrt épp csak kicsit elsodorta autójával Kovács Pál a Kossuth téren. A volt népjóléti miniszter parkolni akart, ahol nem lehetett, mert épp odavárták a német államfőt, ezen jól össze is vesztek, majd - az MTI-nek nyilatkozó BRFK-szóvivő szerint - "az autó vezetője hirtelen indított, és a baloldali visszapillantó tükörrel elsodorta a rendőrt, aki nyolc napon belül gyógyuló sérülést szenvedett". A rendőrség "ismeretlen tettes" ellen tett feljelentést. Innentől azonban kétfelé válik a cselekmény szála; de mivel nem ez az, ami igazán érdekes, csak jellemző, ezért röviden:

Békés, lassú, bamba város, de ha egyszer mozdul, ott minimum trónfosztás van, az Kossuth Lajos, az tananyag, az történelem. A minap is a hatos postán effektíve fölkelt a nép. Még vitatkoznak ugyan rajta, mi is volt ez valójában, de én bátran kijelentem: az eseményeket népfelkelésnek értékelem. Viharos és váratlan volt, bár gyanútlan nem vagyok - egy ilyen programra, mint a posta, én lélekben legalább két napot készülök.

Megyek le az aluljáróba, oldalamnál mindenki kedvence típusú rongyszőnyeg, óangol juhászkutya, na persze juhász, meg kutya, mindennapi eufemizmusunk add meg nekünk, a múltkor aritmiás rohamot kapott a Vendég a háznál szignáljától, ami azért nem a Suicidal Tendencies még neki sem, különben is le volt halkítva. A járókelők mindenesetre szeretik, megállnak előtte, arcukra kiül a régóta visszafogott infantilizmus, beletúrnak a szőrébe, aztán csodálkoznak, hogy büdös. Pedig büdös, ilyen kutyaszaga van, én már szokom, illetve nem is tudom, hogy szokom-e, mert náthás vagyok pillanatnyilag, eredendően pedig szagsüket, úgyhogy nagyon erős ingerek kellenek a szaglóhámnak, hogy érezk valamit, a Nagycsarnok alagsorában például már dereng valami, de ha a Iim parfümöt vált, csak a számlakivonatból veszem észre.

A hidegháborús technológiai örökség privatizációja a komputertechnológia és a Szabad Európa Rádió állás nélkül maradt munkatársai után elérte az interkontinentális ballisztikus rakétákat is: posztszovjet űrfegyvermenedzserek óriási fantáziát látnak a START (Strategic Arms Reduction Treaty) I és II egyezmények értelmében leszerelésre ítélt SS-18 típusú interkontinentális ballisztikus rakéták polgári célú felhasználásában. A sátánként is becézett SS-18 a szovjet atomarzenál királynője és a Reagan-féle űrfegyverkezési program főmumusa volt: a harmincöt méter hosszúságú, három méter átmérőjű, kétszáz tonnás hordozórakéta tíz-tizenhatezer kilométer távolságba képes eljuttatni egyszerre akár tíz 10-500 kilotonnás nukleáris robbanófejet. A rakéta ereje tehát bőven elég ahhoz is, hogy orbitális pályára állítson kereskedelmi telekommunikációs műholdakat, ez pedig mostanában nagyon jó üzlet a műholdhordozók területén tapasztalható, egyre erősödő piaci verseny ellenére is.

Arról még szinte egy szót sem szóltam, hogy hányan is élnek nagyjából állandóan ebből a dologból. Tehát most megpróbálok viszonylag alaposan végigmenni az embereken, akik részt vesznek mondjuk egy kampány elkészítésében. Álljon a kampány egy óriásplakátból, egy színes és egy fekete-fehér sajtóhirdetésből és egy reklámfilmből.

Bajlódnak a multik a multikultival: a Mutánsok Gonosz Testvérisége (Evil Brotherhood of Mutants, http://www.ebom.com.au) által a klánlistán hozzám is eljuttatott üzenet szerint a fogyasztói tömegek globális uniformizálódására bazírozó marketinggépezetek váratlan akadályokba ütközhetnek a beszélt nyelv formájában megnyilvánuló nemzeti sajátosságok alakjában.

A szocializmusban a Nyugatról hazalátogató rokonok nem elsősorban a kompakt elemfeszültség-mérővel, a lágytojásfőzővel vagy a majálisra kivihető elemes lemezjátszóval tudták őszinte elképedésre késztetni az itthon maradottakat, hanem az éppen aktuális árleszállításokat ismertető vaskos áruházi katalógusokkal. E katalógusokkal úgy bántak az emberek, mint pikáns könyvritkaságokkal: kölcsönkérték egymástól őket, amúgy pedig a tévé előtti dohányzóasztalon volt a helye e felforgató irodalomnak. Többnyire vasárnap délután zajlott a virtuális vásárlás, mint identitás-aerobic; a család tagjai a pörkölt utáni ejtőzés során lapozgattak és böködtek: nekem ez tetszik. Nekem meg ez.

Egy olyan sokat látott öreg anarcho-liberális, mint én, már nem nagyon lepődik meg azon, milyen penetráns, agresszív, nevetséges és kisstílű módokon képes az állam beavatkozni az egyén és a közösségek életébe. Közpénzmilliárdokat dob oda korrupt kádereknek; tb-járulékot emel, és azt mondja, ez csak az álvállalkozókat érinti; rendőröket küld betekinteni drogfüggők betegkartonjaiba; a sor vég nélkül folytatható, a lapok napi szinten, nagybetűs címekkel emelik ki a Nagy Állami Disznóságokat, a háborgásra érdemes gaztetteket.

"Minden angolnak lakháza erőssége, legyen az akár szalmakunyhó, melyet az ég viharai körülzúgnak, a zápor betörhet, a vész betörhet, de a király be nem törhet" - hangzik a szentencia az angolok egyik ősi jogáról.

Avagy tudósítás a lélek állapotáról

Ilyen a magyar gettó - mármint nem az a régi, hanem ez a mostani -, képtelen kiizzadni egy rendes zenekart, egy olyan jó lábszagú gettózenekart, mint amilyenek az óceánon túl vannak, csak éheznek meg rabolnak meg ölnek egész nap, aztán este meg bámulják a tévét ahelyett, hogy megénekelnék a problémáikat. Teljesen igaza volt a Zanáéknak, amikor felkarolták ezt az ügyet, volt ez az űr, a Zana meg már unt cowboy lenni, csináltak gettórockot, nehogy már a nélkül kelljen belépni a második évezredbe. Ez jó, világos, tiszta geciség, ilyet szeretnék csinálni írásban. Ennél már csak az lett volna nagyobb pofátlanság a részéről, ha Tampere külvárosában alakít egy finn népzenekart, bár lehet, hogy odáig nem lehet ellátni a Svábhegyről, meg a taxi is drága.

A rémhír a vicchez hasonlatos kollektív bölcsesség, melyhez három dolog kell. 1) Legyen hihetetlen (ezért nem lehet rémhír, hogy egy taxis Bonyhádot érintve vitt át valakit a Piafból a Picasso Pointba). 2) Legyen újdonság (ezért nem lehet rémhír, hogy mondjuk egy felakasztott gerillavezér három nap múlva megjelenik a mozgalom Politbürójának). 3) Jelenítsen meg a hallgatóság mindennapi életében felbukkanó megfontolásokat (ezért nem lehet rémhír abból, hogy a Boltzmann-állandó egy lebegő asztrahánkucsma formájában jelent meg a TTK-n). A rémhírek attól rémhírek, hogy nem írja meg őket a Pssszt Magazin, ugyanis a kacsalapok rejtélyei par excellence állnak a hiteles diskurzus határain kívül, akárcsak az udvari bolond, aki mondhat akármit, úgysem veszik komolyan. Ha nagyon zavaró, megfojthatja a hopmester. (Az analógia abban a tekintetben is érvényes, hogy az efféle lapok dolgozóit nálunk többnyire nem perbe fogják, hanem megveretik.)