"Minden angolnak lakháza erőssége, legyen az akár szalmakunyhó, melyet az ég viharai körülzúgnak, a zápor betörhet, a vész betörhet, de a király be nem törhet" - hangzik a szentencia az angolok egyik ősi jogáról. A 18. században az amerikai telepesek a magánlakás sérthetetlenségét már minden embert megillető természetes jogként követelték a koronával szemben, majd a saját államukat korlátozó alkotmányos joggá emelték a Bill of Rights negyedik pontjában. Az utóbbi évtizedekben a bírói gyakorlat ugyan néhány kivételt engedett, de a rendőrök ma is általában csak bíróság vagy más független hatóság engedélye alapján és csak alapos gyanú esetén mehetnek be a polgárok lakásába. Ezzel szemben nálunk az a főszabály, ami Amerikában a kivétel. Az éppen szigorítás előtt álló büntetőeljárási törvény egyáltalán nem köti bírói beleegyezéshez a házkutatást, beéri hatósági határozattal, vagyis a rendőrség önmagának adott engedélyével. Sőt még erre sincs szükség, többek között akkor, "ha a késedelem az intézkedés eredményességét veszélyezteti". A rendőri fellépés egyetlen lényegi korlátját az jelenti, hogy arra csak bűncselekmény alapos gyanúja esetén kerülhet sor. Ez a törvény azonban emberi jogi chartának számít a rendőrségi és az idegenrendészeti törvényhez képest.
Az utóbbi szerint a rendőrség az "idegenrendészeti szabályok megtartását ellenőrizheti, e célból a rendőr jogosult magánlakásba, illetőleg magánterületre is belépni". Világos beszéd: a rendőr bármikor, bármiféle korlátozás nélkül bemehet mondjuk valamelyik vendégprofesszor vagy külföldi üzletember szálláshelyére. Persze mi is jobban tesszük, ha este eltoljuk a házunk elől az éppen ott parkoló ukrán rendszámú kocsit. (Pár hónapja ennyi kellett, hogy valakit kirángassanak az ágyából.)
A rendőrségi törvény nem ilyen egyszerű megoldást választott: tíz pontban részletezi, mikor törhetik ránk az ajtót hatósági határozat felmutatása nélkül. A szabályozás csak látszólag bonyolult. A rendőr tetszése szerint bemehet, a bentlévőket igazoltathatja, ha a helyzet úgy hozza, kényszerítő eszközöket alkalmazhat. Dolgavégeztével pedig szépen kiválaszthatja a törvényből a legmegfelelőbb pontot, amire hivatkozhat. Valamelyik biztosan ráillik az esetre, és ha minden kötél szakad, még mindig mondhatja, hogy tévedés történt. Aki azt gondolná, hogy ilyen csak a Kisvárosban fordulhat elő, emlékezzen az újságcikkekre, amelyek arról tudósítanak, hogy véletlenül békés családokra csaptak le a rendőri egységek, de minden jogszerűen történt. Jobb esetben meg lehet úszni néhány órás ácsorgással pizsamában az udvaron, amíg a rend őrei bent garázdálkodnak. (Ez történt novemberben Dunakeszin.) Akinek viszont nincs szerencséje, azt leteperik, megbilincselik, és a fejéhez fegyvert szorítanak (január, Kispest).
A törvény készítői arra is számítottak, hogy nem lehet mindig megfelelő ürügyet találni, ezért úgy csűrték-csavarták, hogy magánlakásnak csak a lakás és az "ahhoz tartozó, nem lakás céljára használt helyiség, létesítmény, bekerített terület" minősül, egyéb helyre a rendőr korlátozás nélkül beléphet. A trükk eredménye, hogy az ügyvédi iroda "védett", ha az ügyvéd lakásában van, ugyanakkor szabadon behatolhatnak a rendőrök a külön álló irodába, úgyszintén az orvosi rendelőkbe, klubokba, zártkörű rendezvényekre vagy akár a templomokba. Egy feltétel van: a helyiségekben ne ágyak és ruhásszekrények, hanem irodabútorok vagy más berendezési tárgyak legyenek. Holott nyilvánvaló, hogy a védelem nem a díványt, hanem a magánszférát illeti.
A magánlakás sérthetetlenségéhez való jog védelmében semmiféle külső kontroll nem érvényesül a rendőrséggel szemben, miközben a jogszabályok korlátlan felhatalmazást adnak a rendőri eljárásra magánterületen. Olvasó, ne feledd a közelmúlt példáit: mindez nemcsak a bűnözőket fenyegeti, veled is megtörténhet!
