A szocializmusban a Nyugatról hazalátogató rokonok nem elsősorban a kompakt elemfeszültség-mérővel, a lágytojásfőzővel vagy a majálisra kivihető elemes lemezjátszóval tudták őszinte elképedésre késztetni az itthon maradottakat, hanem az éppen aktuális árleszállításokat ismertető vaskos áruházi katalógusokkal. E katalógusokkal úgy bántak az emberek, mint pikáns könyvritkaságokkal: kölcsönkérték egymástól őket, amúgy pedig a tévé előtti dohányzóasztalon volt a helye e felforgató irodalomnak. Többnyire vasárnap délután zajlott a virtuális vásárlás, mint identitás-aerobic; a család tagjai a pörkölt utáni ejtőzés során lapozgattak és böködtek: nekem ez tetszik. Nekem meg ez.
A szocializmusban a hiány kiküszöbölésére és a szűkös választék bővítésére számos népi stratégia született. (Itt most nem az olyan ismert módszerekre gondolunk, mint a csúszópénz, a pult alatti árusítás vagy a népi csempészet.) A legegyszerűbb módszer az volt, hogy a bimbózó hazai fogyasztói szokásokat egyszerűen összehasonlították az egyéb béketáborbéli tapasztalatokkal. Ettől ugyan semmiből nem lett több, viszont ami volt, az többnek és értékesebbnek látszott. Bizonyos termékek így épültek be a nemzettudat fundamentumába, és itt nem a Tokajira vagy a téliszalámira kell gondolni, hanem olyan termékekre, amelyek révén a nép vonzó helyzetben láthatta Magyarországot az Old World Orderben. E termékek gyakran kiválóan jelenítették meg hazánk kompországjellegét: a furulya-rágógumi ugyan nem volt összemérhető a Donald rágóval, ám a magyar nagyra húzhatta ki magát néhány országban, ha kitudódott róla, hogy furulyarágó-készletekkel bír. Hasonló köztességet jelenített meg Nyugat-Kelet-Európa néhány más termékkülönlegessége, mint például a Trapper jeans, a Skála-szatyor vagy az Amo szappan.
Ennél sokkal szellemesebb módszer volt, amikor egy meghatározott terméket a népi szájhagyomány felosztott két különböző altípusra. Erre legszebb példa a sör. Egy ügyes manőverrel ugyanis a meglehetősen szűk hazai sörválasztékot tüstént a duplájára lehetett növelni azzal, hogy kiderült: a barna üveges Kőbányai kóser, a zöld üveges lehetőleg kerülendő. Aztán amikor még csak egyféle Sopianae cigaretta volt, akkor háromféle volt belőle: a pécsiszofi, az egriszofi és a debreceniszofi, amiből az egri volt a favorit, trafikba betérve sokan tüstént egriszofit kértek, és ha csak pécsi volt, akkor fordultak is ki. (Állítólag hasonló alfajai alakultak ki Romániában a Carpati cigarettának.) Aztán: a pénzérme egyetlen tulajdonsággal rendelkezik, mégpedig hogy milyen szám van ráírva. Ennek ellenére sikerült meglelni az átlagos kétforintost a különleges kétforintostól megkülönböztető elvet, mégpedig hogy hányban készült. Ugyanis az 1973-ban készült kétforintosról elterjedt a hír, hogy véletlenül (!) arany keveredett a fémbe, és azért van belőle kevés, mert az illetékesek kétségbeesetten vonják ki a forgalomból. Azóta egy katalógusból kiderült, mindössze azt történt, hogy az évi szokásosnak mintegy századát verték 1973-ban a kétforintosból, s az ez évben vert ketteseket a hiánygazdaság tette keresett értéktárgyakká: a hiánygazdaságban ugyanis nemcsak a hiánycikk az értékes, hanem azt is értékesnek kezdik látni az emberek, amiből kevés van. (Az igazi profik persze tudták, hogy a valódi ritkaságok az 1970-es kettes egy próbanyomatának példányai voltak, melyeken az 1970-es évszámban nincs áthúzva a hetes.) Aztán: a Zsiguli, Dacia, Zastava és Polski Fiat autóknak a korai évjáratai sokkal keresettebbek voltak a többinél, ugyanis "még eredeti nyugati alkatrészekkel készültek". A virtuális választékbővítés másik útja az volt, amikor a hatvanas-hetvenes évek proletkultja színes dzsungellé változtatta a kockaházak és a lakótelepek lakótereit. Spontán népi díszítőművészet alakult néhány ipari alapanyag körül. Drótból lehetett Popeye-t vagy Miki egeret hajlítani, rétegelt lemezből megkapó, kínai hatású tájképek voltak készíthetők, és kitört a subaszőnyeg-mánia. (Mielőtt eltűnnének utolsó példányai, figyelemfelkeltésnek nem ártana egy kiállítást szervezni belőlük. Figyelem: a subaszőnyeg már annyira camp, hogy csakis igen stabil énképpel bírók díszítsék vele lakásukat!)
A hiány és a korlátozott választék miatt általában minden különbség nagyobbnak látszott, mint ma (amikor tényleg vannak különbségek). Fábry egy dizájncenterben ékesszólóan vázolta fel a farmernadrág-kultúrát keresztbe-hosszába szabdaló törésvonalak rendszerét, például, hogy miként választott el fényévnyi kulturális távolság egy fehér címkés barna mikrokord Levi´st egy gombos, piros címkés társától. A farmernadrág, a rockzene, az autók stb. mind szociálistér-strukturáló tényezővé váltak: azzal, hogy valaki választott valamit, azon nyomban állítást is megfogalmazott arról, hogy kiket tekint közelinek magához, és kiket távoliaknak. (Mondhatja valaki erre az egészre, hogy az első generációs Zsiguli tényleg jobb volt, mint a többi, vagy hogy a pécsi szofit nem lehetett egy napon említeni az egri szofi mellett. Persze. De az mindegy.)
