Hammer Ferenc: Paszták népe (Rémhír)

publikálva
1997/7. (02. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A rémhír a vicchez hasonlatos kollektív bölcsesség, melyhez három dolog kell. 1) Legyen hihetetlen (ezért nem lehet rémhír, hogy egy taxis Bonyhádot érintve vitt át valakit a Piafból a Picasso Pointba). 2) Legyen újdonság (ezért nem lehet rémhír, hogy mondjuk egy felakasztott gerillavezér három nap múlva megjelenik a mozgalom Politbürójának). 3) Jelenítsen meg a hallgatóság mindennapi életében felbukkanó megfontolásokat (ezért nem lehet rémhír abból, hogy a Boltzmann-állandó egy lebegő asztrahánkucsma formájában jelent meg a TTK-n). A rémhírek attól rémhírek, hogy nem írja meg őket a Pssszt Magazin, ugyanis a kacsalapok rejtélyei par excellence állnak a hiteles diskurzus határain kívül, akárcsak az udvari bolond, aki mondhat akármit, úgysem veszik komolyan. Ha nagyon zavaró, megfojthatja a hopmester. (Az analógia abban a tekintetben is érvényes, hogy az efféle lapok dolgozóit nálunk többnyire nem perbe fogják, hanem megveretik.)

A rémhír a vicchez hasonlatos kollektív bölcsesség, melyhez három dolog kell. 1) Legyen hihetetlen (ezért nem lehet rémhír, hogy egy taxis Bonyhádot érintve vitt át valakit a Piafból a Picasso Pointba). 2) Legyen újdonság (ezért nem lehet rémhír, hogy mondjuk egy felakasztott gerillavezér három nap múlva megjelenik a mozgalom Politbürójának). 3) Jelenítsen meg a hallgatóság mindennapi életében felbukkanó megfontolásokat (ezért nem lehet rémhír abból, hogy a Boltzmann-állandó egy lebegő asztrahánkucsma formájában jelent meg a TTK-n). A rémhírek attól rémhírek, hogy nem írja meg őket a Pssszt Magazin, ugyanis a kacsalapok rejtélyei par excellence állnak a hiteles diskurzus határain kívül, akárcsak az udvari bolond, aki mondhat akármit, úgysem veszik komolyan. Ha nagyon zavaró, megfojthatja a hopmester. (Az analógia abban a tekintetben is érvényes, hogy az efféle lapok dolgozóit nálunk többnyire nem perbe fogják, hanem megveretik.)

Minden valamelyest bonyolult társadalom költ rémhíreket, igazán kedves az, amikor egyik kultúrából a másikba átsurrannak, mint például amikor (úgy hat éve) ugyanazon a napon hallottuk a jól ismert AIDS-sztorit (mámoros éjszaka után az ifjú nem találja reggel maga mellett az ágyban újdonsült kedvesét, mindössze egy rúzsfeliratot a fürdőszobatükrön: "Üdvözöljük az AIDS-esek klubjában!"); délután egy Népszabadság-karcolatban a szerző barátjának fiával történt meg az eset, este meg egy kocsmában egy ifjú portugál mesélte borzadva, hogy mi történt a barátjával (hangsúlyozzuk a "barátommal történt" garanciát a történetekben). Később hasonló pályát futott be a "mámoros éjszaka után az ifjú nem találja reggel maga mellett az ágyban újdonsült kedvesét, csak egy jó nagy kötést a hátán, mert amíg aludt, valaki kivette a fél veséjét" történet is.

A rémhír és városi folklór formájuk szerint könnyen megkülönböztethetők, ugyanis míg az aszfaltfolklór múltbéli történeteket mesél, addig a rémhír ma, esetleg holnap is előforduló eseteket, gyakorlatokat említ (mint amilyenek például a mindenfelé szállingózó korrupciós sztorik). A korrupció és a rémhírek összefüggésében megállapítható, hogy mindkettő ott tenyész gazdagon, ahol vannak a közéletnek a publikum elől elzárt olyan területei, ahová nem juthat be mindenki, és amiről csak azt tudja a polgár, hogy létezik, de azt nem látja, mi van ott. Így aztán mindenki csak a fantáziájára támaszkodhat, annál is inkább, mivel nem kell attól tartani, hogy kiderül majd az igazság. Ez viszont kiválóan passzol az emberek titokéhségéhez (mindenki több titkot tételez föl a körülötte lévő világban, mint amennyi különben van), így aztán ha van korrupció, az mindig nagyobbnak látszik, mint amekkora valójában, ami viszont önmagát beteljesítő jóslatként tényleg nagy lesz, mert ha mindenkinek azt mondja a házastársa, hogy fiam, csak te lehetsz ilyen becsületes hülye, akkor tényleg mindenki lopni fog egy idő után.

Az eddigiek, úgy véljük, megfelelő kontextust képeznek ahhoz, hogy végre elmondhassuk a mi rémhírünket. Ez úgy szól, hogy manapság, ha valakinek kokainra fáj a foga, akkor azt kell tennie, hogy autóval felvesz az Üllői úton egy bérnőt, közli vele a kívánságot (kokain), mire a bérnő egy parkoló autóhoz irányítja a vásárlót. Itt a bérnő kiszáll, átül a másik kocsiba, ahonnan felhívják mobilon a Víg utcai kapitányságon (más hagyomány szerint: a BRFK-n) dolgozó kollégát, hogy (a rendszám bemondása alapján) ellenőrizze: a vásárló valódi vásárló-e, vagy pedig bűnüldöző vásárló. A történet innen több szálon futhat tovább:

1) Üzenet: A vásárló nem valódi, ekkor a bérnő kiszáll és közli a kuncsafttal, hogy sajnos elfogyott a negyvenes teniszcipő.

2/a) Üzenet: A vásárló "tiszta", ekkor megtörténik (egy harmadik helyen) a tranzakció.

2/b) Hasonló, mint 2/a, azzal a különbséggel, hogy a rendőrségen dolgozó kolléga a biztonság kedvéért feljegyzi a kuncsaft rendszámát.

Amennyiben a rémhír miatt a VIII. Kerületi Kapitányság (más hagyomány szerint: a BRFK) dolgozói jó hírük sérthetetlenségéhez fűződő jogaik okán érintve éreznék magukat, úgy ebben az esetben a megfelelő helyreigazítást megelőzendő:

1) megkövetjük az illető dolgozókat;

2) kijelentjük, az előbbi történetből egy szó sem igaz;

3) továbbá örömest hajlandók vagyunk visszavonni állításunkat és kijelenteni: az előbbi rémhír nem rémhír.

publikálva
1997/7. (02. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Narancs

Blog

még több cikk