Megyek, de minek, a szokásos kép fogad. Nyolc lefüggönyzött ablak, mögöttük trécselő, kávézó, lakkozó nőhadak, karneváli hangulat. Az egy nyitottba a tanuló van odatéve, szokja az életet, tudatlan ne legyen teljesen. Rémülten pislog kifele, előtte hangtalan, kígyózó tömeg, magukba roskadt, fásult várakozók, vagy negyven befülledt nagykabát. Már fordulnék lendületből, ez félóra legalább, mikor hallom, hogy vörös segély. Azt kéri a kuncsaft, az a kívánsága, hogy haladék nélkül adják ki neki. Ellenkező esetben orális jellegű szexuális kapcsolatteremtés azonnali kezdeményezését helyezte kilátásba a megkívánt postai dolgozó vágyaitól teljességgel függetlenül, egyszavas, tömör nyelvi közlés formájában. Na, ezt még megvárom, rá lettem beszélve, kicsit még maradok. Hogy kivitte a kézbesítő, az lett válaszolva, az Ilike. Sosincs maga otthon, persze, most is itt van, például, s így legyezett neki, hogy ennyi volt, tűnjön el. I-li-kee? Gi-zi-ke? Mi-mi-keee? - bődült olyat a borostás overallos, hogy az egész sor egyszerre emelte fel a földről tekintetét. Az a baj szerinted, hogy itt vagyok? A nyugdíjam akarom, amit küld apád, Horn, a vörös segélyt. Negyven év után húszezer forint, s már nyúl is be a kerek lyukon, kiveszlek, Pirike, szétszedlek, tudom. Nem érte el a nyakát bánatára, viszont könyökben beszorult. S hogy fogoly lett a tomboló hangadó, a szóvivést az éledő nép mind merészebben vette át, ne csupán statiszta legyen. Élénkség lett, láz, izgalom, fészkelődés, hangzavar; igaza van, álltak mellé, mégis botrány ez, nahát. Most már, hogy így meg volt fogva, bátrabb lett a reakciós kicsi lány is, az elélökött személyit így nagyobb gonddal vizsgálta meg. Nincs is lakcím, erre jutott, oszt pattog itten, mit akar. Neked nincsen, te tanyasi, számkivetett, intézeti árva lány. Házra gyűjtesz, azért lopod sokadszor a pénzem el.
Káosz támadt, lökdösődés, forradalmi volt a helyzet mindenképp. Le lettek ugatva a destruktív elemek, kik amputációval oldották volna meg, ne tartsa fel estig a sort, a nehézségeket. A tömeg inkább arra hajlott, adják ki a pénzüket, oszt húzzanak a kommunisták a postáról libasorban kifele. Egy bokacsizmás rémült asszony kisebbségi véleményként annak adott hangot, hogy azok is emberek, s már futott is, de felemelték, ki vagy te, Krupszkaja, szégyelld el magad. Ezalatt a fővezér kirángatta magát, elvágta a kezét közben a lyuk, vérezzek el, azt akarják, nézzék meg, emberek, egy levél meg ezeknél lassan már száz forint. Egy köpcös mászott elő, de mintha már menne is, remegő lábakon, a fiókvezető vagyok, kevés, mordult rá a véres, jöjjön a főnököd, Csapajev. Aztat is megeszem. Forgott, miként Terminátor, mindent becsepegtetett, feltétlenül egy nyakat keresett. Mellettem egy egérképű csont-bőr ember - az előbb még folyékonyan kiabált - olyan ideges lett, hogy elkezdett dadogni, nem is értettem, mit akar. Neeeeeeeeeeeeem vo-vo-vo-volt a po-po-po-po-stán reeeeee-re-re-re-re-ndszerváltozás, ja, ezen már túl vagyunk. Mire kinyögte, megjött az URH, iszkolt-oszolt a forradalmi néptömeg, veszni látszott az ügy, elbukni a nagy, postai parasztlázadás. Egy része az embereknek a rendeződő sorba visszaállt, s mintha mindig ott lett volna, nézte az előző hátát tovább. A véres kezű megpróbálta az eseményt a struktúrára fogni rá, bemutatva részletesen az őrmesternek ezt az egész kuplerájt: a sikkasztgató kávézókat s főnöküket, Horn Gyulát.
Megpucolt a dadogós is, iszkolt kifele, nagyokat csúszott a jegeken. Nyugodtabbnak látszott, igyekezett nagyon, de nem törte meg a rendőri erőszak teljesen. Abbéli véleményét, hogy nem ad sót a kormány, a fülembe súgva már újra tisztán és tagoltan osztotta meg velem.
