A XIX. század második felében Európa fejlett országaiban meglepően komoly szellemi energiákat fordítottak a maszturbáció elburjánzásának megfékezésére. Egyházi és világi személyek emelték fel ellene szavukat, ma már elképesztőnek tűnő szomatikus következményekkel fenyegetve a felnőtt férfitársadalmat, elsősorban pedig a tanulóifjúságot. E szellem- és testtörténeti zsákutca korabeli csúcspontját nyilvánvalóan Richard Wagner 1877-es "halálos sértése" jelentette, amikor is a híres zeneszerző titokban figyelmeztette Nietzsche orvosát, hogy páciense kínzó fejfájásait esetleg annak túlfokozott onániája okozza. Míg ebben az esetben az intelem egy termékeny kapcsolat felbomlásának időszakára esett, az élet egy másik, szellemileg talán kevésbé termékeny területén a megelőző szándék épp egy mozgalom indulásához adott döntő lökést. Legalábbis ezt állítja David Winner angol futballtörténész, aki nemrégiben azzal a sajátos kutatási eredménnyel állt elő (David Winner: Those Feet: A Sensual History of English Football. Bloomsbury, London, 2005.), mely szerint a labdarúgás sohasem terjedhetett volna el Angliában, ha a felsőbbség nem látja benne a serdülőkorúak maszturbációjának sikeres ellenszerét. Winner egy bizonyos Edward Thring pályafutására irányítja a reflektorfényt, aki lelkészi és iskolamesteri minőségében szorgalmazta a diákok esetében a láb használatát a kézzel szemben. A szerző nem feledkezik meg "a nyápicokból férfit faragó" nevelő öccséről, J. C. Thringről sem, aki szintén döntő módon járult hozzá a játék kanonizálásához, hiszen 1862-ben összeállította a labdarúgás 10 alapszabályát, majd a következő évben részt vett a futballszövetség megalakításában.
Az aszkézis és a futball azóta is elválaszthatatlan egymástól: id. Thring dörgedelmeitől vagy a Harrow School diákjainak bevarrt zsebű nadrágjától azonban eljutottunk korunk hőseinek önként vállalt absztinenciájáig. A világ legnagyobb futballcsapatainak szexszimbólumai akár hetekre is elvonulnak az élet csábításai elől, hogy spártai módon készüljenek a fontosabb mérkőzésekre. Az önsanyargatás azonban nem az egyetlen út, sőt futball és szex (és alkohol és dohányzás) viszonya valószínűleg egyszer s mindenkorra átalakult volna, ha 1974-ben a holland csapat nyeri a világbajnokságot. Sokak szerint ugyanis a döntőbeli vereség megelőzhető lett volna némi önmegtartóztatással, amit nem feltétlenül segített elő a Bild Zeitung képriportjában is feltűnő meztelen hölgyek megjelenése a csapat szálláshelyén. Gerd Müller müncheni gólja így azt eredményezte, hogy még ma is sok szakember érvelhet a teljes szextilalom mellett. Így tettek például az 1998-as világbajnokság idején a japán labdarúgó-funkcionáriusok, akik mindamellett mégsem vontak meg minden szórakozást játékosaiktól, hiszen szemtanúk szerint a csapat főhadiszállásán mindenütt a szövetség pénzén vásárolt pornómagazinok hevertek.
Természetesen a Viktória-kori szexualitást vagy az azóta eltelt bő évszázadot sem csupán az önmegtartóztatás jellemezte, korunk futballistáiról pedig - különösen a média által az utóbbi években "feltárt" sorozatos szexbotrányok nyomán - elsősorban inkább a szabadosságra asszociálunk. Az elmúlt néhány évben már olyan tisztességben megőszült urakat is elért a skandalum szele, mint Sven-Göran Eriksson, Ottmar Hitzfeld, Franz Beckenbauer vagy a Valencia teljes vezetése. Hogy egyes helyeken mennyire mély a fertő, arról bizonyságot ad egy szintén idei könyv (Matthew Clark: Playing Away. The A-Z of Soccer Sex Scandals. Cutting Edge Press, London, 2005.), amely 350 oldalon (!) taglalja főleg brit játékosok bizonyított és bizonyíthatatlan bujálkodásainak több évtizedes történetét. Olyan hősök jelennek meg az éjszaka császárai közül, mint Dwight Yorke, aki önmagát szerényen csak Sex Machine-ként emlegette, és aki kollégájával, Mark Bosnichcsal filmezte végig a saját házában rendezett orgiát - a kazettát a szemetesből halászta ki egy "tényfeltáró" újságíró. Nem hiányozhat a legifjabb kicsapongó, Wayne Rooney sem, aki már többszörös milliomosként jelent meg rendszeresen egy liverpooli bordélyházban, ahol alkalmanként 45 fontot fizetett a testi örömökért. Az örömtanyán természetesen autogramokat is osztogatott - talán a feltűnés elkerülése végettÉ (Visszatérve Yorke-hoz: a Manchester United egykori csatárát - bármilyen híres volt is a pályán - még így sem ismerte fel mindenki. Egy alkalommal egy éjszakai bárban az általa meghódított hölgynek azt mesélte, hogy ő Brian, a környék postása. "Jöttek-mentek az emberek, és mindenki odaköszönt neki, erre megmagyarázta nekem, hogy azért, mert ő hordja ki itt a leveleket. Hittem neki" - mondta később az ifjú lady az oknyomozó riportereknek.)
Bármilyen kimerítően taglalják is a megjelent könyvek futball és szexualitás viszonyát, ezt mégis a teljesség igénye nélkül teszik, hiszen külön fejezetet érdemelnének a homo-, bi-, transz- és egyéb előtagok rejtelmes és sokszor elhallgatott történetei. A labdarúgást tekintve köztudottan még az átlagosnál is erőteljesebbek az előítéletek - jellemző, hogy 1994-ben Németországban feloszlathatták az FC Bonstetten női csapatát, amelynek két tagja a zuhany alatt állítólag túl közel került egymáshoz -, ezért nyíltan alig néhányan vállalják fel másságukat. Mindeközben éppen a futballhoz kapcsolódóan újabb fogalmak is születhetnek; mostanában a divatmagazinokban többször is felbukkant a kizárólag David Beckham személyéhez kapcsolt metroszexualitás kifejezés. Beckham persze néha óhatatlanul kibújik a klisékből: amikor kiderült, hogy korábbi menedzserirodájának egyik munkatársával összeszűrte a levet, az angol asszonyok el sem hitték, hogy bálványuk ilyesmire vetemedhetett, míg az angol férfiak megdöbbenését leginkább a "miért pont ezzel a nővel?" kérdés jellemezte. "A legelsöprőbb szex, amit valaha átéltem" - mondta a különben önmagát a jól fizető bulvársajtó előtt biszexuálisként meghatározó hölgy -, és a szupersztár reklámértéke tovább nőttÉ
A fogalmak és összefüggések tehát rendkívül sokrétűek, így összefoglalásként csak Berti Vogtsot idézhetjük, aki még a német válogatott szövetségi kapitányaként a következőket mondta: "Nálam a szex csak a szünetben tilos." Nemrég azonban egy élvonalbeli brazil játékos egy interjúban azt állította, hogy a második játékrészben csak akkor alkot maradandót, ha a félidőben... No, de ezt már magunk sem hisszük.
