Álltam a kádban, mint egy pingvin, a pingvinek is mindig meztelenül állnak. Nyúltam a szappanért, "és akkor éppen hogy csak", ebben a precíziós törzsi mozdulatban, amely sokat látott felső testem 2,3 fokos megdöntésével, mintegy derékban értelmezett fejbiccentéssel, ott, minden kétséget kizáróan mozdulatlanná váltam. Direkt nem azt mondom, hogy megmerevedtem, mert még bezavar a pingvin a képe. Mozdulatlanná váltam. Kezemben a zuhanyrózsa fekete nyaka, lábkörmökön szörföző vízsugár, és ott, a derék táján valami nagy-nagy emberi fájdalom, amiért érdemes volt eddig élni.

Derék ember vagyok

Csak azt a mozdulatot el tudnám feledni.

Álltam a kádban, mint egy pingvin, a pingvinek is mindig meztelenül állnak. Nyúltam a szappanért, "és akkor éppen hogy csak", ebben a precíziós törzsi mozdulatban, amely sokat látott felső testem 2,3 fokos megdöntésével, mintegy derékban értelmezett fejbiccentéssel, ott, minden kétséget kizáróan mozdulatlanná váltam. Direkt nem azt mondom, hogy megmerevedtem, mert még bezavar a pingvin a képe. Mozdulatlanná váltam. Kezemben a zuhanyrózsa fekete nyaka, lábkörmökön szörföző vízsugár, és ott, a derék táján valami nagy-nagy emberi fájdalom, amiért érdemes volt eddig élni.

Na már most ugye a vízfogyasztás nem olyan vészes, mégis talán a lélek bonyolultságából fakadóan öt percnél tovább így állni és nézni a lehulló vizet, nézni a távoli törülközőt, nézni a távoli vízcsapot, a falon az ovális tükröt, melyről maga a gázláng kacsint vissza élesen, és csak nézni és nézni mindent, és nem hozzáérni, szóval, ez nincs olyan emberi, mint kiéheztetett prérifarkast találni tízórais táskában. Akárha múzeumi látogatáson lennék, az alkalomnak öltözve, mindent a szemnek, semmit a kéznek, illetve: ne zizegjél, csak kukkoljál, haver, különben dalban mondom el a magyar történelmet, és figyeld meg a technikát, öreg: ruszlit csinálok a kezemből!

Gondoltam, kiáltok egy s kettőt, valaki csak meghallja. De mit kiált ilyenkor az ember? Most azt kiáltsam, hogy segítség? Az azért mégiscsak túlzás, akkora baj nincsen. Vagy egy ilyen közepes hangerővel, mintegy kifejtve a helyzet nem rémületes voltát, ugyanakkor azt mégis leadva, hogy e személy szívesen lenne beavatkozás tárgya? Csak precízen, mintha a macskámat akarnám visszakérni a ruhatárban: segítség! De hát erre meg ki figyel föl? Talán egy kérdve kifejtő kiáltás: segítség? Ugyan, ez bonyolult, nekem már az bonyolult, hogy: hogy vagy? Nem hogy: segítség?

A kiabálás az jó, precízen üvölteni kell ebben a helyzetben, az már lényegileg nem vár igazolásra. De mit kéne üvölteni? Talán azt, hogy: valaki! Jó hangosan: valaki! De ha ezt meghallja valaki, mire fog gondolni? Arra, hogy valaki. Nem ő, hanem valaki más. Mért pont ő lenne a valaki? Holott, nyilván, ő is valaki. Nem fog azonnal sírva fakadni, hogy ő egy senki, ne csúfoljam a valakivel.

Minden idők legjobb ötlete ilyen helyzetben a kettő kiáltás keveréke: valaki segítsen! Ami kellő intonálással magában foglalja az egész helyzetet, hogy valaki dugja már ide a bocinyi képét, mert itt, a kádban állva már egy ideje igen unalmasan telik az élet, megmozdulni nem tudok, a víz szökik, s kis testemen a "mért pont most csuklanál össze, amikor meg se tudsz mozdulni" felirat nemzeti színű avatószalagja fut végig.

No, akkor: "Magad ellen, Uram, ha nincsen szolgád!" Végigvettem mozgásszerveim praktikus kombinációit, mármint azokból a taigetoszi rém kacagásával felérő üvöltés kíséretében bálba vihető porcikáimat. És éreztem a nyers erőt, amivel ellentmondást nem tűrve, pusztán agyilag vezérelem magam, és láttam a letapadt, begörcsölt izmokat, a kilógó gerinchúrt vagy mi a csudát, és akkor láttam, hogyan dolgozik a hentestanonc a fejjel lefelé fölakasztott marhán, bár ott már minden ellazulva, megenyhülve, de azért mégis látni kell ezt közben, hogy az erőfeszítés a teljes értelmetlenségből átszóródjon a már kicsit foghatóbb önmegerőszakolásba. És akkor elzárom a csapot, ááááá!, és akkor kilépek a kádból, öööőőőáá!, és akkor leveszem a törülközőt, z!sss!, és akkor megállok a tükör előtt, csak most az egyszer ne röhögjem el magam, fogom a derekam, hogy ebben a korban milyen önálló tudok lenni, és hát milyen derék ember vagyok.

És ami a gyógyulás reményteljes fénypászmáit jelentheti, az megint csak a fantázia birodalmán belül, képzeld csak el: fekszem az ágyon, és a derekamra ragasztva kétrét isteni leukoplaszttal egy alumínium ebédhordó edény, benne a bőrömre, gerincre átszivárgó félig meleg menzalebbencs. S aztán majd még a pörköltgőztől áttüzelt forró kovászos ubi. És hogy Richtofit sportkrém? Ugyan. Néha meg kell tanulni a legjobb megoldásról lemondani.