Podmaniczky Szilárd: Déli verő (Egy vontatott nap)

  • 2000. március 23.

Egotrip

Ez a történet az idén már nem eshetne meg velünk, de tavaly estünk annyit a történetben, hogy az idei évre is untig elég.

Mentünk a kisfiammal pecázni az ártéren tavakhoz, amelyekben áradás után szép halak bírnak visszamaradni. A kisfiam a méretének megfelelő montenbikájával jött, amit akkor már csodabiciklinek neveztünk, merthogy a biciklitárolónk hengerzár-feltöréses kirablásakor mindent, még a lyukas nejlonzacskókat is ellopták, de ezt a montenbikát érintetlenül hagyták, sejtésem szerint azért, mert se lámpa, se csengő nem volt rajta.

Tehát akkor én mivel bicikliztem ki, ha azóta egy gumiszelepet se vettünk?

Hát kértem egyet kölcsönbe az anyai nagyapától, amely kerékpár igazi falusi kerékpár volt, masszív csomagtartóján bátran szállíthattak mozdulatképtelenségig felhízott zsírsertést, vagyis egy rém igazi disznót is. Hogy alkalmasint valóban erre használhatták, nem magamtól találtam ki, hanem annak a bikaerős kötélnek a látványa mondatta velem, amelyik szép, batikkészítőket meghazudtoló körültekintéssel volt a csomagtartó likaiba fűzve. Az én disznószállító biciklim nyerge viszont csöppet sem volt alkalmas a disznószállításra, mert hát még nekem is kényelmetlennek bizonyult, s minden egyes pedálnyomás után egy régi, falusi szomszédunk arca jutott eszembe, aki nyulat tenyésztett, s mikor egyszer orvtettesek megdézsmálták a nyúltakarmányát, teljesen szétesett arccal üvöltötte az utcán, hogy: álljon ide az a szemét, amelyik levágta a herémet!

De hát a horgászathoz vezető úton még az ember prosztatáját (petefészkét) is átjárja a horgászszenvedély, úgyhogy hiába törődtem a nyeregben, mit sem törődtem vele. Annál inkább a kisfiam montenbikájával; a gát oldalán leesett a pedálja. Az elhullott csavart pár percnyi sétával megtaláltam, majd puszta kézzel jól meghúztam az anyát. A horgászhelyig kitartott, és gondoltam, kitart még hazáig is, úgyhogy az estébe nyúló peca közben el is feledkeztem róla.

Jó néhány apróhalat fogtunk, de azok mentek retúrba.

Szürkületben keltünk útra, és zsákmány híján gyors hazaút ígérkezett. Ámde mint azt a rutinos olvasó a terjedelemből és az előzményekből kikövetkeztetheti, nem ment ez olyan simán. A pedál, persze. Meghúztam az anyát, mentünk száz métert, pedál le, anyahúzás, pedál le stb., és még mindig nem értünk le a gátról. Na, éppen kapóra jött egy autós, hogy szerszámot kérjek tőle. Előbb nem nagyon akart adni, a kocsiból se szállt ki, ki tudja, miféle pofák vagyunk mi. Aztán a kisfiam egészen meghatotta, de épp ilyen kulcsa nem volt. Következett az egy lábbal való pedálozás. Hogy megkönnyítsem a dolgot, minden pecaszerszámot magamra aggattam. Egyik pedál a kézben, másik a talpa alatt. De ez porhanyós úton nem sokáig tartható. Megálltunk, szemem a bikakötélre tévedt. Hozzákötöttem a disznóvázamat a bikakötéllel a montenbikájának a mellső vázrészéhez, majd az atyai izmokat turbóba rakva tekertem. A kötél hol lazult, hol megpendült, a kisfiam nagyon élvezte, végig hangosan rötyögött. Rólam meg ömlött a víz. Jó párszor ráfutott a vontatókötélre, aminek előbb gubanc, majd elsőkerékfék-bukás lett a következménye. Szállt az idő, sötét lett, és szálltunk mi is jókorákat, főképp a gátról való meredek lehajtás közben. De végre ráértünk a betonútra, ott már könnyebben ment volna, ha a sötétség miatt nem kell a dinamómat bekapcsolni, hogy az útkereszteződésekben föl ne akasszuk a köztünk átszáguldó motorosokat. Nem akasztottunk föl senkit, viszont a dinamó fölért egy behúzott első kézifékkel.

Nos, mindeközben, már a betonúton, szép számmal jöttek arra ismerősök, s mivel a kisfiam még mindig nem bírta abbahagyni a röhögést, integetésemre, hogy álljanak meg, adjanak csavarkulcsot, csak vígan visszaintegettek, mondván, nem lehet itt akkora problem, ha ilyen jól szórakozik hátul a gyerek.

Amikor a város széléhez értünk, én a feszített, dinamós tekeréstől kipurcanva, ő meg az energiaigényes röhögéstől elgyöngülve, leszálltunk a járműveinkről, s onnan hazáig már gyalog, biciklinket tolva tettük meg az utat. Csakhogy a belvároson át vezetett ez az út, ahol lépten s nyomon ismét ismerősökbe botlottunk, lepusztult állapotom (rongyos mackó, csapzott haj) miatt nem kerülhettem el a gyenge élceket, de főképp a sugdolózást, amely szerint jelen állapotom egyenes oka, hogy száz százalék: munkanélküli lettem. Pedig ha tudnák, hogy meg kell dolgozni azért, hogy egy nap után munkanélkülinek nézzen ki az ember! De a lényeg mégis az, a kisfiam nagyon jól szórakozott. Engem meg még ma is kiver a veríték, elég csak fotón látni, ahogy egy pasas a heréire kötött kötéllel elhúzza a kamiont.

Figyelmébe ajánljuk

Megjött Barba papa

A Kőszegi Várszínház méretes színpada, több száz fős nézőtere és a Rózsavölgyi Szalon intim kávéház-színháza között igen nagy a különbség. Mégis működni látszik az a modell, hogy a kőszegi nagyszínpadon nyáron bemutatott darabokat ősztől a pesti szalonban játsszák. 

Fűző nélkül

Berlin, Du bist so wunderbar – fogad a híres dal, amelynek a karrierje egy német sörreklámból indult. Nehéz is lenne másképpen összefoglalni a város hangulatát, amelyet az itthon alig ismert grafikus, illusztrátor és divatfotós Santhó Imre munkássága is visszatükröz.

Gyógyító morajlás

Noha a szerző hosszú évek óta publikál, a kötet harminckét, három ciklusba rendezett verse közül mindössze három – a Vénasszonyok nyara után, a Hidegűző és A madár mindig én voltam – jelent meg korábban. Maguk a szövegek egységes világot alkotnak. 

Elmondható

  • Pálos György

A dán szerzőnek ez a tizedik regénye, ám az első, amely magyarul is olvasható. Thorup írásainak fókuszában főként nők állnak, ez a műve is ezt a hagyományt követi. A történet 1942-ben, Dánia német megszállása után két évvel indul.

Gyulladáspont

Első ránézésre egy tipikus presztízskrimi jegyeit mutatja Dennis Lehane minisorozata: ellentétes temperamentumú nyomozópáros, sötétszürke tónusok, az Ügy, a magánélet és a lassacskán feltáruló múltbeli traumák kényelmetlen összefonódásai.

Londoni randevúk

„Ne ijedjetek meg, de azt hiszem, én vagyok a generációm hangja. Vagyis valamelyik generációé” – fogalmazott Hannah Horvath a Csajok első részében. A 2012–2017 között futó, hat évadot megélő sorozatban Lena Dunham pont így tett: hangot adott azoknak a fiataloknak, akiknek mindennél nagyobb szabadságot és jólétet ígértek, ám a világválság ennek az anyagi, az egzisztenciális szorongás pedig a lelki fedezetét egyszerűen felélte.

Mármint

A hullamosói szakma aránylag ritkán szerepel fiatalemberek vágyálmai közt. Először el is hányja magát Szofiane, a tanulmányait hanyagoló, ezért az idegenrendészet látókörébe kerülvén egy muszlim temetkezési cégnél munkát vállalni kénytelen arab aranyifjú.

Tíz vállalás

Bevált recept az ifjúsági regényekben, hogy a szerző a gyerekközösség fejlődésén keresztül fejti ki mondanivalóját. A nyári szünidőre a falusi nagymamához kitelepített nagyvárosi rosszcsontoknak az új környezetben kell rádöbbenniük arra, hogy vannak magasztosabb cselekedetek is a szomszéd bosszantásánál vagy az énekesmadár lecsúzlizásánál. Lehet tűzifát aprítani, visszavinni az üres üvegeket, és megmenteni a kocsiból kidobott kutyakölyköt. Ha mindez közösségben történik, még jobb.