Podmaniczky Szilárd: Déli verő (Egy vontatott nap)

publikálva
2000/12. (03. 23.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Ez a történet az idén már nem eshetne meg velünk, de tavaly estünk annyit a történetben, hogy az idei évre is untig elég.

Mentünk a kisfiammal pecázni az ártéren tavakhoz, amelyekben áradás után szép halak bírnak visszamaradni. A kisfiam a méretének megfelelő montenbikájával jött, amit akkor már csodabiciklinek neveztünk, merthogy a biciklitárolónk hengerzár-feltöréses kirablásakor mindent, még a lyukas nejlonzacskókat is ellopták, de ezt a montenbikát érintetlenül hagyták, sejtésem szerint azért, mert se lámpa, se csengő nem volt rajta.

Tehát akkor én mivel bicikliztem ki, ha azóta egy gumiszelepet se vettünk?

Hát kértem egyet kölcsönbe az anyai nagyapától, amely kerékpár igazi falusi kerékpár volt, masszív csomagtartóján bátran szállíthattak mozdulatképtelenségig felhízott zsírsertést, vagyis egy rém igazi disznót is. Hogy alkalmasint valóban erre használhatták, nem magamtól találtam ki, hanem annak a bikaerős kötélnek a látványa mondatta velem, amelyik szép, batikkészítőket meghazudtoló körültekintéssel volt a csomagtartó likaiba fűzve. Az én disznószállító biciklim nyerge viszont csöppet sem volt alkalmas a disznószállításra, mert hát még nekem is kényelmetlennek bizonyult, s minden egyes pedálnyomás után egy régi, falusi szomszédunk arca jutott eszembe, aki nyulat tenyésztett, s mikor egyszer orvtettesek megdézsmálták a nyúltakarmányát, teljesen szétesett arccal üvöltötte az utcán, hogy: álljon ide az a szemét, amelyik levágta a herémet!

De hát a horgászathoz vezető úton még az ember prosztatáját (petefészkét) is átjárja a horgászszenvedély, úgyhogy hiába törődtem a nyeregben, mit sem törődtem vele. Annál inkább a kisfiam montenbikájával; a gát oldalán leesett a pedálja. Az elhullott csavart pár percnyi sétával megtaláltam, majd puszta kézzel jól meghúztam az anyát. A horgászhelyig kitartott, és gondoltam, kitart még hazáig is, úgyhogy az estébe nyúló peca közben el is feledkeztem róla.

Jó néhány apróhalat fogtunk, de azok mentek retúrba.

Szürkületben keltünk útra, és zsákmány híján gyors hazaút ígérkezett. Ámde mint azt a rutinos olvasó a terjedelemből és az előzményekből kikövetkeztetheti, nem ment ez olyan simán. A pedál, persze. Meghúztam az anyát, mentünk száz métert, pedál le, anyahúzás, pedál le stb., és még mindig nem értünk le a gátról. Na, éppen kapóra jött egy autós, hogy szerszámot kérjek tőle. Előbb nem nagyon akart adni, a kocsiból se szállt ki, ki tudja, miféle pofák vagyunk mi. Aztán a kisfiam egészen meghatotta, de épp ilyen kulcsa nem volt. Következett az egy lábbal való pedálozás. Hogy megkönnyítsem a dolgot, minden pecaszerszámot magamra aggattam. Egyik pedál a kézben, másik a talpa alatt. De ez porhanyós úton nem sokáig tartható. Megálltunk, szemem a bikakötélre tévedt. Hozzákötöttem a disznóvázamat a bikakötéllel a montenbikájának a mellső vázrészéhez, majd az atyai izmokat turbóba rakva tekertem. A kötél hol lazult, hol megpendült, a kisfiam nagyon élvezte, végig hangosan rötyögött. Rólam meg ömlött a víz. Jó párszor ráfutott a vontatókötélre, aminek előbb gubanc, majd elsőkerékfék-bukás lett a következménye. Szállt az idő, sötét lett, és szálltunk mi is jókorákat, főképp a gátról való meredek lehajtás közben. De végre ráértünk a betonútra, ott már könnyebben ment volna, ha a sötétség miatt nem kell a dinamómat bekapcsolni, hogy az útkereszteződésekben föl ne akasszuk a köztünk átszáguldó motorosokat. Nem akasztottunk föl senkit, viszont a dinamó fölért egy behúzott első kézifékkel.

Nos, mindeközben, már a betonúton, szép számmal jöttek arra ismerősök, s mivel a kisfiam még mindig nem bírta abbahagyni a röhögést, integetésemre, hogy álljanak meg, adjanak csavarkulcsot, csak vígan visszaintegettek, mondván, nem lehet itt akkora problem, ha ilyen jól szórakozik hátul a gyerek.

Amikor a város széléhez értünk, én a feszített, dinamós tekeréstől kipurcanva, ő meg az energiaigényes röhögéstől elgyöngülve, leszálltunk a járműveinkről, s onnan hazáig már gyalog, biciklinket tolva tettük meg az utat. Csakhogy a belvároson át vezetett ez az út, ahol lépten s nyomon ismét ismerősökbe botlottunk, lepusztult állapotom (rongyos mackó, csapzott haj) miatt nem kerülhettem el a gyenge élceket, de főképp a sugdolózást, amely szerint jelen állapotom egyenes oka, hogy száz százalék: munkanélküli lettem. Pedig ha tudnák, hogy meg kell dolgozni azért, hogy egy nap után munkanélkülinek nézzen ki az ember! De a lényeg mégis az, a kisfiam nagyon jól szórakozott. Engem meg még ma is kiver a veríték, elég csak fotón látni, ahogy egy pasas a heréire kötött kötéllel elhúzza a kamiont.

publikálva
2000/12. (03. 23.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk