Sajó László: Öt és feles

Kórház a világ végén

publikálva
2002/5. (02. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

ki ápol s eltakarít

a Fekete Angyalnak

Azokban az időkben szekták alakultak, sürgetvén a világ végét. A legnagyobb szekta vezérszónoka, bizonyos Szent Eszement kihirdette szósz-éken és órjás plakátokon: hogy beigazolódjon a temetőkapuk pökhendi felirata: FELTÁMADUNK!, ahhoz előbb bizony meg kéne halni. És a szektatagok - saját nyelvükön, ahogyan magukat nevezték: hívek - nem elégedtek meg az öngyilkossággal; csak akkor fordultak önmaguk ellen, ha, jól bevégezvén dolgukat, legalább tizenkét embertársukat már megölték. Ez volt az első napiparancs szent könyvükben, a Kis Kataklizmában. A második: Ne szaporodjatok, és ne sokasodjatok! A szapora csecsemőgyilkosságok miatt konténereket helyeztek el szerte a világon, MAGZATOK HAMVVEDRE felirattal. Aztán, ahogy öregedett a népesség, fogytak a konténerek, vonták ki a temetői járatokból a szemeteskocsikat, tért vissza minden a régi kerékvágásba, jöttek a fekete autók, sűrű sorokban. Ment minden, mint a természeti csapás. Már Kínában is csend honolt, végig a nagyorosz sztyeppén, a sivatagokban a sakálvonítást csak a keselyűk szárnyacsattogása kísérte. Csend vala.

Ám Csepelen, mely földrész titkos tibeti források szerint a világ - imaginárius - közepe, titkos szeglete; Csepelen, a Szent Imre (volt Tanácsház) téren, egy szürke épületben, mely kezdetben Szülőotthon volt, majd Krónikus Belgyógyászat, később Hospice, végül egyszerű Elfekvő - az alagsorban, a kazánház mellett jobbra, a használaton kívüli széntárolóban berendezett ideiglenes kórteremben haldokolt egy öregember. Dehogyis haldokolt, nem akart meghalni. A szürke épület immár végérvényesen hullaházzá alakult: a proszektúra az alagsorból felköltözött a földszintre, az emeletekre, egy pótágyat levittek az öregembernek a kazánház mellé, haljon meg ott. Az istennek se akart. Pedig az igazgató főorvos, dr. Thanatosz Prof. Szektúra és jobbkeze (valamint szeretője), Euthanázia főnővér nem adtak neki enni, hónapok óta. Az öreg vígan élt. Pedig már az összes penészes parizert, aranypapírba száradt margarint, az aranypapírt, éjjeliszekrényen hagyott romlott kompótot, gyümölcslevet, poshadt teát, szikkadt zsemlemorzsát felélték az utolsó betegek s a patkányok - az öregember, nem tudni, miből: élt. Nem szart maga alá, egyedül járt a vécére. Euthanázia azt terjesztette, mint patkányok a pestist: az öreg éjszakánként maga köré gyűjti a patkányokat, beszél hozzájuk, Szaporodjatok és sokasodjatok, tegyetek magatokévá minden népet, de dr. Thanatosz sem hitt neki.

Agyon kéne ütni, javasolta a főorvos, mikor a kényszerkatéterbe csepegtetett orfium, cián, patkányméreg se használt, ártott. Jobbat tudok, mondta Euthanázia. Másnap reggel, levegőztetés leple alatt, felvitték az öregembert a csepeli víztorony tetejére. Körülnézett, Budából és Pestből már csak a gellérthegyi olajág íve, a csepeli vasmű kéményei, csodák csodája, mint elsüllyedt hajó árbocai, látszottak ki a vízből. Az özönvíz, ki tudja, miért, megállt a Kvassay-zsilipnél. Milyen szép ez a májusi világ, dünnyögte az öreg a víztorony tetején. Dr. Thanatosz és Euthanázia főnővér egymásra néztek. November volt, nyálkás, ködös, ronda november. Már szenilis, csillant meg a főorvos szemüvege. Abba nem lehet belehalni, mondta a főnővér, és lelökték a vén hülyét. Aki fölkelt, és járt. Mire a doktorék beértek a hullaházba, már az ágyán ült, és egy huszonegy évvel ezelőtti Mai Napot olvasott. Akkor dr. Thanatosz egy, a széntárolóban talált, használaton kívüli szívlapáttal fejbe verte, Euthanázia, a biztonság kedvéért, szikével szíven szúrta. Úgy, legyen, nézett az arcukba, fordultában a patkányok pofájába, és kilehelte lelkét.

A főorvos leszólt a portára, hol Friedrich Nietzsche épp ebédelni készült, amikor az első falat szalonnánál megszólalt a telefon. Jöjjön. Hozza a szerszámokat. Friedrich Nietzsche káromkodott, barna köpenyét fehérre cserélte, hóna alá csapta az orvosi táskát, a hullaszállító liften ment az alagsorba. A derék portás és halottkém az öreg fölé hajolt, megnézte a pupilláját, meghallgatta a szívét. Isten halott, jelentette ki felelőssége teljes tudatában, és abban a pillanatban csecsemősírás és haldoklók nyöszörgése, valamint a látogatóba érkező rokonság töltötte meg az összes kórtermet. Mind itt volt, ki valaha ideszületett és itt halt meg, itt élnie és halnia kellett: a hajdanvolt újszülött anyja halálos ágyánál; a boldog apa csokor virággal haldokló hitvese kezét, valamint a csokor virágot szorongatva; az egykori csecsemő haldoklóként ugyanabban az ágyban. És az éjjeliszekrényeket ellepték a kegyelet virágai, a kegyetlenség patkányai, valamint a valódi narancslevek.

Már a vasmű kéményei, a víztorony is víz alatt. Csepel, az utolsó földrész elmerült a nagy, szent óceánban.

És Isten lelke lebeg vala a vizek felett, milyen szép ez a májusi világ, rekedten dudorássza.

publikálva
2002/5. (02. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk