Sajó László: Öt és feles

Sajó LászlóÖt és felesEgy nap szépA fiam nevenapja van, megyek a lányomhoz. Útközben meg kell néznem egy bútorboltot, kinõttük a cipõszekrényt.

Lábam már nem dagad tovább. Hüvelykujjam szépen gyógyul, eltörött, a jobbos. Hová majd a dögcédula kerül, hülyeség, tavasz van. Azért se megyek a föld alattival, gyalog neki a Népköz Andrássy Társaság útnak, a napos oldalon. Janó Szaki, hiába integetsz a kirakatból, az Írók Boltja árnyékában, ma csak a napo nakarok járni, nema sötétben inni a sötét unikumot sötéten. Ne felejtsek el körtét venni, kiégett a folyosón a villany. Negyvenwattos kell, akció van, mavég rejóa ked vem, veszek hatvanasat, sõt! Sose lehet tudni. Tokaji borozó, nem megyek be, hiába törülgetik a poharamat csillogóra pult mögött, ófurmint marad az üvegben setéten. Megyek a lányomhoz, a szembejövõk látják rajtam, boldog vagyok, átmennek a túlsó oldalra. Vajh´ én mikor megyek át a túlsó oldalra, hülyeség, tavasz van. A Váci utcán vetkõznek a nõk, nem szeretem, a Váci utcát, sznobéria, de hát utamba került, beülök benne egy presszóba, csak mert Anna, a lányom keresztneve, félig. Csak a pulthoz és csak kávét, most sajnálom, hogy cukor nélkül iszom, kavargatnám pedig, tartanék közben új, tavaszi seggszemlét. Követem a pultoskisasszony merev tekintetét, megfordulok, mikor az utcán, miközben sûrûn hull tahó, nagypelyhekben, mintha miklulás. A kurvaéletbe, tavasz van, hogy´ lesz ebbõl nyitómeccs.

A ketteshez ebben a hóesésben, nem látom a bástyát, a várat, a hegyet, nem látom a túlpartot, tavasz van. Csoporttárs barátném mondta volt, ha éppen meg akar halni, valaki benne, felül a kettesre, ide-oda korzózik véle a Duna-parton, s rögtön fényre derül. A végállomás úgyis a Közvágóhíd, akkor meg? Utazna most e reménysugárúton, dideregne tovább. Netovább. Utoljára egy zil teherautón láttam, bútorok fölpakolva, hová mész?, válok, ki gondolta ekkor, hogy értem is eljön egy teherautó, kis-, kétszer fordult.

Behordja a hévbe a havat az al tassel hûs duna iszél az egykori Boráros, ma Drogárus téren, az új hídnál, Lágymányoson a tél farkasa, ármány oson, a Duna már a kertek alatt, a Szabadkikötõnél bánatában elsüllyed a Jégtörõ Mátyás. Szent Tanácsház Imre tér, nem megyek tovább.

Korán érkeztem, bemegyek az Egytálételekbe, a kirakatból rálátni a toronyórára, van még idõm kicsengetésig, eza zutolsóóra, ame lyikmég jár, milyen szép napnak indult, lám, besötétedett, unikum. Preventív pisálás, nehogy útközben érjen a, beleköpök a csészébe, no lám, véreset, alig bírom lehugyozni a csatornába. Ki nem kerülhetem, megkerülöm, mint elõzõ életemben annyiszor az elfekvõ, egykor szülõotthon szürke épületét, egykor, egy hónapja is, hospice, ki is volt írva, mamár csa kemlék, négy lyuk a szürke falban, a tábla helye koszgyászkeretben, ma már ismét Rehabilitációs és Krónikus Belgyógyászati Osztály, tábla hirdeti fennen. El innen.

Az elfekvõ oldalában leányok jõnek hosszú sorokban, a gimnáziumban hamarabb kicsengettek, nézem a vonulást, ahogy a költõ mondja: jönnek a gimnazistalányok, / kettesével, sorban, / velük szemben én jövök, én ,/ kettesével, sorban, félreállok, még elsodornak. Szakkör van, napközi, ebédel vagy elmaradt az utolsó óra, a lányom nem jön, lesem a kaput, szülõk méregetnek, szabadnapos szatír, cukros bácsi, nyaldosom szájam szélét, repedtre fújta a szél, vén kecske, nem csinálok tavaszt, a hóeséstõl már a kaput se látom. Várta lakma délbe nasu lie lõtt. A Vegetáriánus ételekben kapszrejtert csapolnak, kapsz rejtert, haha, de vidám vagyok. Mivégre jóa ked vem, ó, ó.

Vissza is ezzel a hévvel, nincs tíz perc, míga föl dre éra fény. A Kvassay hídnál sütött ki a nap, s azóta is.

Csepelen még tél van. Úgymin takko régen új rael jövök.

Hazaérve fölköszöntöm a fiamat, nem érti, mi az, hogy nevenap. Igaza van. Egy nap szép. Ez az ajándék, a ludasmatyi diafilmen, míg nézik a sötétben, becsavarom a folyosón a körtét. Hatvanwattos, kapjon a sötétség mától több fényt.