Keresztury Tibor:Keleti kilátások

Bár nincsen ott az égvilágon semmi, ami vonzana, van, hogy valamilyen nyomósnak vélt okból Pestre kell utazzak, pontosabban szólva: a felutazás megpróbáltatásait egyszerûen nem halogathatom tovább. Szerencsésebb esetekben csak az ajtóig tart a lendület, magamhoz térek még idõben, elszégyellem magam a merész terv miatt, lekerül a nevetséges oldaltáska a vállról már a küszöbön. Máskor az elszántság úgy-ahogy megvolna, ám a MÁV részérõl fogy el közben az erõ, és közlekedõ vonatok hiányában csak az állomásig jutok, de sajnos elõfordul néha, hogy nincs hó, s a kísérlet sikerül. Nyitójelenetként ilyen alkalmakkor hajnalok hajnalán egy oszlop mögött bújva az elsõ vágány mellett állok, s lángoló fülekkel hajdani magamra gondolok: milyen kóros önbizalommal vártam a vonatot havonta úgy kétszer e helyt egykoron, hogy mehessek végre a fõvárost meghódítani, titkon azt remélve, egy-két élõ klasszikussal is kezet rázhatok, vagy legalább egy nevesebb pályatársnak benyalhatok. Kigúvadt a szemem, annyira sasoltam, jön-e már végre a gyors - ember még nem nézett olyan sóvár vággyal Nyíregyháza messzi tornyai felé. Akkor még többnyire kézirat rejtõzött az Alföldi papuccsal egyszerre vásárolt oldaltáska mélyén, nem én lapultam az oszlop mögött - jeges rémülettel pásztázva végig a peront, fel ne fedezzen valami ismerõs, önjelölt útitárs, aki odajön, hogy hátba vágjon, s akivel legalább Szolnokig beszélgetni kell. Kis város ez, nagyon kell figyelni, van ott mindig négy-öt cimbi, kolléga vagy csak egy-egy régi motoros, akik révén már Szoboszlónál állt a bál a büfékocsiban. Szerencse a bajban, hogy idõközben rajtuk is rágott már az idõ vasfoga, többségükben elhamvadt a társalgási ambíció, s az azt kísérõ mulatási együttható, beálltak szépen a szabad oszlopok mögé. Õk a betont nézik figyelmesen, én a helyjegyembe mélyedek, mintha nem tudnám kívülrõl már régen, hol ülök, s a szemsarokból egymást konstatálva közös erõvel, sokéves rutinnal azon dolgozunk, nehogy véletlenül találkozzon a tekintetünk.

Keleti kilátások

Néha felmegyek

A Tisza magasságában, amikor az újságokkal végzek, s az ablakon az út során elõször kinézek, az jut eszembe, mindig, rögtön, abban a szúrásban, hogy így vagyunk mind, csupa be-be-be-be-bejáró, csak bá-bá bámulunk, hogy fut a táj, pedig már Ebestõl arra készülök minden erõmmel, esküszöm, hogy ez ne történjen meg, nehogy eszembe jusson ez a szám. Csak ez az egy ne, bármi más, lévén úgy tizenöt éve végleg kinõttem Cseh Tamást, ennélfogva kurvára idegesít, ha meghallom a hangját kívül vagy belül, különösen ezt a dalt utálom, de ezt annyira, hogy a víz kiver tõle, remegek és hörgök, esetenként fulladok, de hát ez már így van, bele kell törõdni, s úgy tûnik, erõsen, örökre így marad, rám van osztva, meg van írva, nekem ezt kell dúdolgatni halkan, százszor, a kerekek ritmusához igazodva lassan, újra meg újra, mint egy õrült, Szajol és Cegléd között. Ráadásul, ugye, nem is áll a tematika, mert én a legrosszabb esetben is feljárónak vagyok mondható: magunk közt szólva az se túl biztató egy státus, de azért mégiscsak más. A bejárók - más néven sárgabuszosok - azok, akik a Földes Gimnázium társadalmi hierarchiájában a legalsó polcot foglalták el: ne szólj közbe, hajnalban kelsz, mint a pékek, a Búza téren sült kolbásszal kezded a napot. Nem igazán tudta õket emberszámba venni a miskolci öntudat: nem is bírta a kosárcsapatba beverekedni magát egy se közülük, pedig a nagycsécsiek például kifejezetten nyurgák voltak, magasak. Az egyetemen viszont a lejárókat övezte tán a legnagyobb tisztelet: fáradságot nem kímélve hozták ide, Debrecenbe az okosságokat, s ha lehozták, át is adták nyomban táblás ház elõtt. Azt nem tudom, Budapestrõl hogyan látszik ehhez képest a feljárók helyzete, de mikor a Nyugatiban leszállok, s a fal mellõl körülnézek, az a gyanúm, túl sok jóra nem számíthatok.

Megyek azért a dolgomra, ha már egyszer itt vagyok, pedig indul vissza az Intercity közelesen, az, amelyik az imént felhozott: már gyûlnek is mellette egy önfeledt menetre a mesés Keletre vágyó budapestiek. Én azonban nem hátrálok, hozzájuk nem csatlakozom. Megyek, mint az állat, öles léptekkel toronyiránt - arra, amerre az irodalmi élet sejlik, kóbor kutya, jó szaglással, arra osonok. Megyek, hogy rajta tartsam egy napig az ujjam a dolgok ütõerén, megyek, mintha múlna ezen bármi, megyek, mintha fontos volna mennem, megyek, mintha nem lenne még elég. Megyek, mint kinek nincs meg a kilométere, megyek, mint akit kergetnek, megyek, mintha mázsás súlyt cipelnék, pedig a táskámban csak egy arcképes félárút viszek. Megyek, mintha nem lehetne mást csinálni, megyek, mikéntha bárki is kíváncsi volna rám. Megyek a körúton, fent vagyok.