Nem vagyok érintve, mert Kosztolányi azt írta még, hogy annál, mi van, a semmi ősebb, más számára is (ismerőse)bb. Meg az élet a konkrétumokban zajlik, drágállod a Duracellt, viszont a másik elem nem viszi annyira a borotvádat, és a sírban v. szakállnövesztés esetén nem kell csak borotválkozni.
A legkevesebb ember tud kiszaladni hirtelen a semmibe (Kosztolányi: ÉnekÉ-ről), és kevesen mondjuk, hogy a szenvedés verjen minket konok, fájdalmas műremekké, hogy egy kurva szót szólni se akarjunk.
Jóbaráttal futottam össze, s bár másfele igyekeztem, s bár megkérdeztem, más hogyan bírja, hogy (pirulva, "74" könyv helyett) "7" baráti könyvküldés, 15 baráti magánlevél, 37 szerződés, gázszámla, számfejtési papír a dolga, és ez nagyon nem hasonlít Cézanne magán-művésztelepéhez, még a Tabáni Verébsírok melletti ácsorgáshoz se, és közben dolgozni kellene - elkísértem a munkahelye felé, majd elfarcoltam a postának, másik postának, mert jól elbeszélgettünk, és másik posta is posta, feladtam 7 példány könyvet, s nem is volt oly drága. Műfordítási honoráriumom kb. 3%-ot emelkedett 1990 februárja óta. Asszem nemszem (azt hiszem, nem hiszem), hogy kellene mondani ezt; bármi normális helyen, azt hiszem, nem hinnék.
Az szép, hogy a Hongkongban elhajított japán metrójegyből lehet következtetni a II. világháború kitörésére, meg ha ismered, kik kártyázgattak mely hátsó helyiségekben, aztán egy fontos politikai döntődés esetnapján ki (csak egy ember is) mit mondott neked, hogyan kell dönteni, és te ismered ezt az embert, már tudtad, miféle szél fúj, hogyan történt szervezés.
Ezt mind hagyjuk. De, mint madár, figyel az ember az elütő pontokra, kis foltokra, madár ebből él, sas egérrel (nem a gusztusom), gébics is (nem!), más pókkal, szúnyoggal (hagyjuk). Nézi a madár, mi üt el.
Egyetlen nagy szövegkörnyezet neki az élet, nem irodalomhoz kell neki a terep, hanem a megéléshez, a túl. Ezzel nem mondtam túl sokat. Az "asszem - sasszem" vicc ma túl léha. Ma "azt hiszem, nem hiszem"-re változott a "hiszem, mert abszurdum". Nincs külső esemény, való igaz, egy bizonyos hitellel csak minimalista irodalom van, az élet eseményei és személyei, mondja jóbarátom, egymással behelyettesíthetőekké váltak, a történetekhez sors kéne, a sorshoz isten stb. Ez nagyon igaz lehet, bele se megyek.
Asszem nemszem, hogy ebbe bele kéne mennem.
De mert író nem a világháború kitörhetését figyeli eldobott metrójegyekből, meg az aztán tökéletesen mindegy, ő a nagy helyi alakulások hátteréből mit vesz észre, író a szöveg-szerű élet, a szövegélet kis elütő pontjait figyeli, amikor. Szövegél.
Mert a szokatlan postán adtam fel a cuccokat, megörültem, hogy a szokatlan kocsmába (én nem nézek túl e main, ld. J.A. kör vagy egyenes, milyen érdekes lett volna egy nem J.A. Kör, hanem J.A. Egyenes, a legrövidebb út két pont közt, de hát nem, a két ponti legrövidebb út az adva van, Kész Csapás, jobb lehetett a kör, íves, minden, élet-édes), nem a szokott kocsmába mentem, és nem a szokott szövegéletet hallottam. (Tűzök ki, egy kitűző vagyok, ebben az értelemben, mindenünnét. Ünve van minden.)
Míg lötyögtetik a (drágább, de a posta, kivételesen, az 1090%-os drágulása - ld. műford. honor. - ellenére viszonylag olcsónak bizonyult, nem bántam, hogy a nyilván jobb bor drágább is lesz; ez szinte semmiben nincs így), míg a, míg, bele üvegbe, isa pur isa pur isa pur, isa bor isa bor, netán a rozé a rozé egy íz, lötyögtetik az üvegembe a bort (San Bernardino, netán Szénsavas Teodóra, eladhatatlan flakonok), míg a leendő öncsalás-dzsalás (ócska vicc) alapja folyik, hallok.
Asszem nemszek a fülemnek. Egy teljesen intellektuális szöveg-élet folyik a pult sarkán. Pultsarkán, szinte így nevezhető a hely, "A Pultsarkán", csak ez nagyon értelmiségi lenne. (Utálom az "értelmiségi" szót, egyáltalán nem egyenlő a szellemi, intellektuális stb. tartalmakkal.) Megy a szövegélet a pult sarkán, azt mondja egy hölgy: "Esküszök neked, franccal se akarok már soha beszélgetni. Érted? Csak asszem, kell, beszélgetni kell, ha valaki adódikÉ" Adódik!!
Már ez ledermesztett. A szövegélet milyen magas szintű is. Jóbarátommal azt beszéltük, mondtam neki: válaszul és hálából az értékes "a személyek behelyettesíthetők, nincs sors, ezért van szövegirodalom"-ra (főleg ezért van, ezért van főleg), mondom neki, hát igen, megváltozott a világ Salinger óta.
A Salingernél még a Zooey azt mondta a Frannynak (talán a Seymourt idézte): mindig ott a nézőtéren a Kövér Hölgy, aki a legnagyobb szamárságokon nevet, tapsol, a könnyei potyognak. Hagyd saját fájdalmad-örömed, Franny, játssz a Kövér Hölgynek. Mindig annak játssz, neki, mindig ott van ő.
Hát van sors, mit tesz isten, van isten (kiemelés magamtól: "Mit Tesz Isten, Van Isten!!"), ott a (kicsit telt) hölgy, nem is látom jól az arcát, dajjer, minden, prémes ballon, azt mondja: franccal se akarna beszélgetni, de beszélgetni kell.
Ajándék! Rendes srác voltam? Ezért kaptam? Nem hinném. Nem vagyok olyan rendes srác, csak ezt ide mégis: a szövegirodalom, ha a szövegéletet adja, teljesen oké. Mindnyájan próbálkozunk valamivel egy szar helyzetben. Fő, hogy ne csalással, ne szekértáborrá jöjjön és menjen a dolog. A szövegirodalom is egy metrójegy.
Nem kell félni tőle.
Szintén rendes srácok csinálják (ld. amit magamról mondtam). "Asszem nemszem" a jelszavuk, mondjuk, az egyéb dolgokra. De egy jó sztorinak (ld. a Csehov kisfia) nyilván ugyanúgy örülnek, ahogy nekem számos szövegirodalmas író a legjobb pajtásom.
Erről ennyit.
Félni inkább attól kell, ami miatt a világban a szövegirodalom VAN. A világ az, amire aszondom, hogy asszem nemszem. Nem a másik ember irodalmára érzem eztet.
Csak beszélget mindenki. Bár.
