Bûn és bûnhõdés
Úgy látszik, itt nem a bírságtól várják a jogszabályok betartását, hanem a nyilvánosság elrettentõ erejétõl (bár a PSZÁF naponta tucatszám hozott határozatait nézegetve ez sem látszik komoly fegyelmezõ tényezõnek).
A Narancs leszólta a versenyhivatali bírság összegét, mondván, hogy az még mindig messze van attól, amit a felek a versenykorlátozó megállapodással kaszáltak (Küzdelem az árral, 2004. július 29.). Bár ez minden bizonnyal így van, én mégis a magyar közélet megtisztulása irányába tett fontos lépésnek tekintem a versenytanács július 22-i határozatát a maga hétmilliárdos büntetési tételével, és ráadásként még azzal, hogy a kartellváddal elítélteket évekre kizárhatják a közbeszerzésekbõl. Mert hiába lehet (törvény szerint) bírságként kiszabni a versenyszabályokat megszegõ cég elõzõ évi nettó árbevételének akár tíz százalékát is, ha éppen a bûnösséget volt eddig szinte lehetetlen feketén-fehéren megállapítani a kartellgyanús esetekben.
Ahhoz ugyanis, hogy a kartell névvel illetett megállapodás miatt lebukjanak a piaci szereplõk, az kell, hogy kellõen bizalmatlanok legyenek egymással, és ezért mindent írásba foglaljanak. Márpedig a kartell alapvetõen bizalmi ügy: az összejátszásban részt vevõk az esetek nagy részében fehérasztal mellett, mindenféle írásbeliséget mellõzve intézik ügyeiket, vagy ha készülnek is feljegyzések, azokat késõbb gondosan megsemmisítik. Ahhoz, hogy ezt elmulasszák, vagy nagy hülyeség, vagy nagy magabiztosság kell. Az autópálya-építésre pályázó, a versenytanács által éppen elmeszelt öt vállalat nem most jött le a falvédõrõl: az õ esetükben inkább az elbizakodottság, mintsem a naivitás vélelmezhetõ. Ha ugyanis helytálló a versenytanács megállapítása, és a cégek valóban elõre felosztották egymás között a fejenként több tíz milliárdos üzletet hozó építési munkákat, akkor nehéz azt gondolni, hogy sejtelmük sem volt arról, hogy törvénybe ütközõ dolgot tesznek. Ha ennek ellenére minderrõl feljegyzések is maradtak, akkor azt kell gondolnunk, hogy túlságosan is nyeregben érezték magukat.
A cégnevek ismeretében ez nem is meglepõ. Az üzlet nagyságával arányosan leosztott bírság legnagyobbikát (2,5 milliárd forintot) annak a Strabag Rt.-nek ítélték, amely évek óta stabilan tartja elsõ helyezését a hazai építõipari vállalatok mezõnyében: bárki kormányoz is, nettó árbevétele évi 100 milliárdra rúg. A bírságok rangsorában második helyezést elért Betonút Rt., bár honlapján a "milliók ismeretlen ismerõse" jelzõvel illeti magát, neve a Kulcsár-ügy óta olyanoknak is ismerõsen cseng, akiket amúgy hidegen hagy az építõipar. Akik viszont a brókerbotrány rejtelmeibe jobban belemélyedtek, esetleg Mong Attila és György Bence Milliárdok mágusai címû könyvét is elolvasták, azok a Betonút Rt. édestestvérét, a Vegyépszer Rt.-t hiányolják a nagybani összejátszók körébõl. Mert a könyv által közreadott "legenda" szerint a két nagy párt ezzel a két céggel kötött alkut 2000-2001-ben abból a célból, hogy az autópálya-építés hasznából illõ mértékben és arányban részesedjenek. (Ezt a "legendát" emlegeti újabban Dávid Ibolya is, bár nem világos, hogy miért nem tette ezt már akkor, igazságügy-miniszterként.)
Tényszerûen persze csak annyit tudhatunk, hogy a Betonút és a Vegyépszer alkotta Magyar Autópálya-építõ Konzorcium nyerte meg az M30-as és M9-es megépítésére kiírt pályázatokat. Meg azt, hogy a Vegyépszer az Orbán-érában fényes karriert futott be: nettó árbevétele az ezredvégi tízmilliárd forintról 2002-ig 160 milliárdra szökött fel. A taxisok sirámai alapján feltételezhetõ, hogy az árbevétel felívelését nem a cég érdekeltségébe tartozó Fõtaxi (!) idézte elõ. Még akkor sem, ha a polgári körök netán bojkottálták volna a többi taxivállalatot.
Hogyan úszhatta meg a kartellvádat az elõzõ ciklus autópálya-építõ bajnoka? Egyszerûen úgy, hogy mázlija volt: az új kormány nem hívta meg a 2002 nyarán kiírt meghívásos pályázatra, és a nyílt közbeszerzésbõl is kizárták. Ezért most úgy néz ki, hogy ez az egyetlen tiszta, a versenyszabályokat betartó útépítõ cég. Mivel az Orbán-kormány idején nemigen versenyeztették az autópálya-építõket, kartellt se lehetett létrehozni. Nem is kellett persze, hiszen az elõre gyõztesnek kikiáltott Vegyépszer úgy oszthatta le a lapokat az alvállalkozóinak, ahogy akarta. Ha eleve nincs verseny, azt megsérteni se lehet.
A Betonút Rt.-t 2,2 milliárd forintra meszelte el a versenytanács - még nem jogerõs - határozata. Sajnálni nem kell a céget: vagy azért, mert tényleg benne volt a buliban, és akkor bûnhõdjön, vagy azért, mert ha mégsem bizonyítható a bíróság elõtt a kartellvád, akkor majd úgyis megvédi magát. Éppígy nem kell sajnálni a többi "elítéltet" sem, sõt örülhetünk, hogy valami megtérül abból a pénzbõl, amivel drágábban építik nekünk az utakat. Egyet sajnálhatunk csak: azt a pénzt, amit a mázlista Vegyépszernek nem kell befizetnie a versenyhivatal kasszájába, jóllehet évekig "kartellezett" szép csendben önmagával és az ehhez asszisztáló kormánnyal. Az ilyesmire sajnos nem érvényes a versenytörvény. Most már tényleg csak az kellene, hogy mint egyetlen büntetlen elõéletû és komoly referenciákkal bíró honi cég, õ nyerjen meg kapásból minden tendert, amint a Narancs vizionálta. Azért van ennél épületesebb megoldás: a nemzetközi tender. Jöjjenek a kínai vagy bármilyen útépítõ cégek, olyanok, amelyek csak utat akarnak építeni, és nem örökre szóló kapcsolati hálókat.
