Egotrip

Tollatépett, rágós-zsíros idős baromfinak, rosszat tett nekem ez az augusztus végi hőhullám. Begyecském meg-megrándul, s ha okádnék, ilyesmi jönne ki:

Az óvodából megszöktem, az első nap, csendespihenőkor. Nem voltam álmos. Szüleim vissza se vittek, tartottak tiszteletben, s otthon, őrizetben. Fiatal leány vigyázott reám, kerestem a mellét, pedig akkor már csak az ujjamat szoptam. Játszottunk papás-mamást, mit sem sejtettem, vészt jóslón közelg a, s papám, mamám, fogtak kézen, vittek, vonszoltak, rángattak az iskolába, mentem volna a bokromba, hol hagyjanak, békén, avagy ki a hegyre, a réten át, feledtem, a kék ég. Árnyék. A szabadság enyhe. Kérem, én még nem játszottam, nem. Nem akarok szeptemberi diák lenni. Vackor, vacogj az első bében. Falra mászni vóna jó. Innen nem lehet megszökni. Lehúztam tizenhét évet.

A magyar erkélytervezők abból indultak ki, hogy az általuk megálmodott házakat kizárólag magányos és anorexiás anareob nyugdíjasok fogják birtokba venni, akik csak azért mennek ki oda, hogy vizet löttyintsenek a muskátlira, aztán húznak vissza a tévé elé. A gyakorlat ezzel ellentétben az, hogy az ember szeretne kimenni a bérlemény erkélyére, hogy ott például üljön vagy reggelizzen - mondta némileg indokolatlan nehezteléssel Erzsi Bélának, aki speciel ebben a kérdésben egyáltalán nem volt hunyó, inkább azon gondolkozott, hogy ideje lenne elmennie egy zenés evangelizációra, mert ott annyi minden történhet.

Zsírégető ózonlyukas délutánokon, amikor a sárgadinnye mézédes álmokat sző a gyomromban, s az ebédhez elfogyasztott borsodi póló nevű söritalok Titanicként süllyesztik el Kreón hajóját, nem!, eltemetni engem nem lehet!, s az "Adj még egy esélyt a fokhagymának alapítvány" végtermékeként még a szomszéd kertjében is hallani, ahogy előadom az üvöltő szelek egy-huszonhatot, rásülve a műanyag napozóágyra, szóval zsírégető ózonlyukas délutánokon, amikor a mályi téglagyár kéményének tetején (hiába, az is török kézbe került) még a müezzin is aluszik, akkor a régi szép időkre gondolok. A régi szép időkre, amikor még mit sem tudva a millenniumról és a magyarság ezeréves harcáról a sör-élesztővel szemben, a bőcsi sörgyárban romlottsör-kiöntőként dolgoztam.

Becsapott a ménkű. A KSH a szokásos időben, augusztus 12-én nyilvánosságra hozta a júliusi infláció sokkoló ütemét. Egy hónap alatt kerek 1,1 százalék, főleg a fogyasztói árindexet negyedrészben meghatározó élelmiszerárak 3,3 százalékos drágulásának köszönhetően. Mindez annyit tesz, hogy a tavaly július óta eltelt egy év során 9,6 százalékkal emelkedett a fogyasztói árszínvonal.

A jobbszélső, aki csak szeretne az lenni

Azt mondta Pencz tanár úr általánosban, hogy a magyarban lehetőleg mindig egyes számot használjunk: Gyümölccsel díszítjük (és nem Gyümölcsökkel); Szép a szeme (nem Szépek a szemei); Belement a hangya (akárhány); Az olasz könnyelmű (mindegyik). Az árus is helyesen azt írja ki, hogy Könyv meg Újság, pedig többet is árusít ezekből. Ez azért kívánatos, mondta a tanár úr, mert a magyar ember nagyvonalú, nagy egységben látja a dolgokat, inkább kategóriákban gondolkodik, nem számolgat, nem kicsinyeskedik.

Megpróbálom önöknek, akik nincsenek kint a Szigeten, szavakba önteni (és képtelen vagyok eléggé hangsúlyozni az önteni szó jelentőségét), milyen odakünn, ahol szél susog a fák között, csöndesen és súlyosan folyik tova a Duna, a kazincbarcikai punkok pedig másfél mázsás öntöttvas káddal dobálják egymás csaját, csak úgy, barátságból.

Életemben először tizenhat éves koromban találtam szemüveget. Mondanom se kell, nagyon meglepett. Valami építőtáborban dolgoztam Pécsen vagy Pécs mellett, egy bölcsődét töltöttünk föl homokkal. Azt mondták, bölcsőde lesz, a földföltöltéskor még csak ilyen nagy betoncölöpök álltak, rajta betongerendák, de mondták, hogy ősszel itt már sivítozni fognak a gyerekek. Hogy miért, azt nem mondták, mi csak töltsük föl szépen homokkal az egészet, és akkor majd nemsokára jöhetnek a bölcsődések sivítani. Minden lapát homoknak utánanéztem, jól megnéztem, hogy hova dobom, hogy pontosan emlékezzek, mi fölött fognak sivítozni a bölcsődések. Lehet, hogy most van egy olvasó, aki akkor ősszel ott sivítozott a lapát földem fölött. Nagyon romantikus.

[Miért, hogy az ember (én) megérkezvén a nyaralásba, le se pakol, elindul szuvenírest keresni, megveszi az összes képeslapokat az összes szeretteinek, megírandó. Vettem én is, egyet, próbálom teleírni.]

No most. Hátsó szándék. És akkor ülünk a tévé előtt, Erzsi meg én, látjuk a fátumot, a klasszikus faktuális ingoványt, legelészünk az információs mezőn, nyaljuk fel a tényeket, napunk van, kitöltött életünk reggelig. Nézem a tévét, vázolom a valót, megveszekedett napok a hetek és hónapok tengerén, belém és még más államok, a nagyobbik testvér háta mögött, meg Isten, no persze, letelik az életfogytig, bekereteződik a képtelenség, látom, enyim. TvE, valami spanyol adó, csak nehogy katalán legyen, de mindegy, bikaviadalt adnak, tétova pikadorok, ahogy szúrnak bénán a púpba.