Ficsku Pál: Belső terror (Rambók legyünk, vagy szabadok?)

publikálva
2000/34. (08. 17.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Zsírégető ózonlyukas délutánokon, amikor a sárgadinnye mézédes álmokat sző a gyomromban, s az ebédhez elfogyasztott borsodi póló nevű söritalok Titanicként süllyesztik el Kreón hajóját, nem!, eltemetni engem nem lehet!, s az "Adj még egy esélyt a fokhagymának alapítvány" végtermékeként még a szomszéd kertjében is hallani, ahogy előadom az üvöltő szelek egy-huszonhatot, rásülve a műanyag napozóágyra, szóval zsírégető ózonlyukas délutánokon, amikor a mályi téglagyár kéményének tetején (hiába, az is török kézbe került) még a müezzin is aluszik, akkor a régi szép időkre gondolok. A régi szép időkre, amikor még mit sem tudva a millenniumról és a magyarság ezeréves harcáról a sör-élesztővel szemben, a bőcsi sörgyárban romlottsör-kiöntőként dolgoztam.

Rambók legyünk, vagy szabadok?

Zsírégető ózonlyukas délutánokon, amikor a sárgadinnye mézédes álmokat sző a gyomromban, s az ebédhez elfogyasztott borsodi póló nevű söritalok Titanicként süllyesztik el Kreón hajóját, nem!, eltemetni engem nem lehet!, s az "Adj még egy esélyt a fokhagymának alapítvány" végtermékeként még a szomszéd kertjében is hallani, ahogy előadom az üvöltő szelek egy-huszonhatot, rásülve a műanyag napozóágyra, szóval zsírégető ózonlyukas délutánokon, amikor a mályi téglagyár kéményének tetején (hiába, az is török kézbe került) még a müezzin is aluszik, akkor a régi szép időkre gondolok. A régi szép időkre, amikor még mit sem tudva a millenniumról és a magyarság ezeréves harcáról a sör-élesztővel szemben, a bőcsi sörgyárban romlottsör-kiöntőként dolgoztam.

Dolgoztam, vagy dolgoztunk (két barátommal, Broszival meg Husipapával), mindegy, úgyis egyek voltunk, egyként voltunk ragacsosak és napbarnítottak, s a sörgyár udvarán patakokban habzó sör láttán tudtuk, minden hiába, hiába temették el néhány napja a Kádárt, Jani továbbra is házhoz megy, itt nem változik semmi, ugyanolyan unottan és ragacsosan folyik tovább tékozló életünk.

Minden hiába, és minden felesleges, gondoltam akkor, Pasteur forog a sírjában, nem tehet semmit, a komcsik bérelték fel azt a sok baktériumot, mollát és moszatot, hogy mielőtt az emberben hűs söröktől bomlasztó gondolatok ébrednének, poshadjon meg az a sok sör, s belekortyolván, gondoljuk azt, félre a vágyakkal és tűnő álmokkal, jó ez, ami van, jó ez, nagyon jó.

A nyolc napig elálló, pasztőrözetlen, klasszikus piros címkés borsodi a jó melegben hetedik nap már megerjedt, nyolcadik nap pedig tömött sorokban álltak a pótkocsis ifák a sörgyár bejárata előtt, várván arra, hogy tartalmukat a csatornába öntsük. Hárman voltunk egy brigádban, egy bontotta, egy öntötte, egy meg újra a raklapra rakta a rekeszeket. Egy forint hetven fillért kaptunk egy láda romlott sör kiöntéséért, együtt, hárman.

Megérte.

Megérte, mert tudtuk, hogy ebből fogunk élni, hogy kátyúzni mindig lesz mit, lesz itt sitt is bőven, már halmozódott a nemzeti dzsuva, mi meg néhány száz rekesz kiöntése után boldogan ejtőztünk a tűző napon, ittuk a jéghideg, friss borsodit, a palackozó szalagról csak le kellett emelnünk a sört, volt belőle bőven, enyhe mámorban szunnyadtak bennünk a gondolatok, dolgozott a belső terror.

Ha meg véletlenül nem volt romlott sör, mehettünk az üveghegyre, bányászni.

Talán pont azokban az ínséges években, amikor Grósz Károly kutyáit vadhússal táplálták a nyomdász miskolctapolcai nyaralójában, hogy akadjon torkukon a cserszömörcés szájvíz a hivatásos orvvadászoknak!, valami hivatásos komcsi géemkáügyből kifolyólag húszezer rekesznyi sört, feltornyozva jó nagy halomba, lerakatott a sörgyár hátsó udvarán, papírdobozokban. A jó hűs csernobili eső meg összeérlelte őket. Üvegheggyé.

Szóval, ha nem volt éppen kiönteni való romlott sör, akkor mentünk az üveghegyre, a szétázott dobozokból bányásztuk át műanyag rekeszekbe a sörösüvegeket, rekeszenként három forintért, aztán ha úgy volt kedvünk, célba vettük a betonkerítést, csak úgy porlott szét az a sok-sok üveggránát.

Ezekről a régi szép időkről álmodom.

- Talpramagyar!, noszogatott egyszer üvöltve Frau Godzilla, az egyik munkafelügyelő, amint az üveghegy alján söröskupakokkal snóbliztunk reggel óta, feláldozván aznapi lehetséges hatszáz forint keresetünket.

- Talpra anyád!, válaszolt csendesen dugás közben Husipapa Frau Godzillának, tudatván vele egyszer s mindenkorra, hogy ezzel a későkádárkori kikacsingatós humorral nálunk nem sokra mehet.

- Talpramagyar!, üvöltött még egyszer, provokációként fogva fel csendes ejtőzésünket.

- He, mama, Tarzan?, lenni Csitából Godzilla, akkor minden junoszty, hagyni munkások békében dugni, jeszty harasó?, próbáltam feloldani a feszültséget, de úgy látszik, önérzetében sérthettük meg a dagadt munkavezetőnőt, buzi egyetemisták, nem voltunk élharcosok, nincs felülről cseszegetés, egy hónap nyári munka, és mi már mehetünk Nyugatra, nagy ennyel, ők meg továbbra is itt szívnak ezen a soha meg nem szűnő üveghegyen. Beindult a bosszúgépezet, egyre több munkafelügyelő érkezett, először kettő, aztán még három, tíz, húsz, száz, ezer, mintha az egész lepusztult, lesajnált ország munkafelügyelő lenne, jöttek hosszú, tömött sorokban, mint a romlott sört szállító ifák, puffadtak voltak és büdösek, pótkocsiként cipelték elrontott életüket.

Bazdmeg!, ezektől még snóblizni sem lehet, mondta Broszi.

Hol nincs dugás, nincs szabadság se, mondtam én.

Rambók legyünk, vagy szabadok, ez a kérdés, válasszatok, jegyezte meg Husipapa, csak úgy mellékesen.

Akkor már mindannyian láttuk a Rambót, tudtuk, milyen problémákat okozhat, ha egy kisvárosban nem engedik az idegent hamburgert enni meg mosakodni. Éhesek voltunk, és valahogy úgy bévülről ragacsosak, mit volt mit tenni, bevettük magunkat a hegyek közé. Barlangot vájtunk, a kibányászott ládákból pedig védfalat húztunk a barlang szája elé.

Gólyák keringtek az égen, orosz megfigyelők egyensúlyoztak a sörgyár kéményének tetején, az Észak-Magyarországtól is kint volt egy fotóriporter, minden idilli volt egy háborúhoz.

Támadás!, üvöltött Frau Godzilla, és megindult felfelé a hegyen, aztán egyszer csak megcsúszott, tört az üveg alatta, és gurult lefelé, a kiömlő lucskos lé meg hömpölygött utána, ezüstös csillámokat vetve, mint ódaíráskor a Szinva-patak.

A több ezer munkafelügyelő óbégatása közepette csöndesen snóbliztunk tovább, amikor harci helikopter jelent meg fölöttünk. Aczél György és Németh Miklós ült benne, ígéretekkel bombáztak. Aczél megígérte, hogy nem rúgnak ki az egyetemről, csak tegyük le a sörösüvegeket, Németh Miklós meg nyugdíjas teremőri állást ajánlott fel a monoki Kossuth múzeumban.

Furcsa dolog délutáni álomból ébredni.

Nem tudom, mi lett az álom vége.

Dolgozni persze dolgoztunk, megkaptuk a napi hatszázat is, az egyetemet is befejeztük valahogy, Brosziból azóta az év franciatanára is lett, elmentünk nyugatra is, kis ennyel, mint ahogy elment Németh Miklós is, most meg visszatért.

Aczél György meghalt, ahogy Kádár is, Frau Godzillával nem tudom, mi lett.

Nemrég jártam Monokon, s betértem egy csendes, Alkotmány utcai kocsmába. Halkan zümmögött a lehel hűtő, csöndben aszalódott a csapolt sör habja. Hamuszürke tekintetek a semmibe. Ment a tévé, jó lett volna (írásilag), ha a Rambó megy benne, de nem. Valami más akció-. Vagy rajzfilm. Mindegy. Biztos várták a Németh Miklóst vagy a Kupát. Ez is mindegy.

Világvégi álom.

Egy kérdés úgyse merülhet fel itt soha többet.

Vajon Rambók legyünk, vagy szabadok?

publikálva
2000/34. (08. 17.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk