Hazánkat mostanában erősen foglalkoztatja, társadalmunk egészét nyomasztólag üli meg a magyarprobléma. Régóta tudott, hogy a magyar tehetséges nép, ügyes és találékony; sok közöttük a jó zenész, magam személyesen ismerek kiváló kézügyességű magyar mesterembereket. A magyarember sokszor becsületes, családjával törődik, ha talál munkát, dolgozik. Ugyanakkor nem hallgatható el, hogy az előítéleteknek, amelyeket én mélységesen helytelenítek, azért mégiscsak van valami alapjuk. Hányszor, de hányszor látunk az utcán alvó, részegen támolygó magyarembereket vagy alamizsnáért kolduló magyarasszonyokat, mosdatlan gyermekükkel karjukon? A bűnügyi statisztikák sem megnyugtatók: sok magyar tölti megérdemelt börtönbüntetését, és sokan egyensúlyoznak a törvényesség határain.
Persze mindez magyarázható történelmi okokkal. Végtére is vándorló népről van szó, amelyik valahonnan a messzi Ázsiából szakadt ide, a magyarok onnan hozták sajátos kultúrájukat, s letelepedtek ugyan, igyekeztek átvenni az itt lakók szokásait, de hiába, no, a génjeikben van a bajkeverés. Gondoljunk csak vissza, hogyan szerzett Szvatopluktól hazát már Árpád is, ez a nagy bajuszú, mokány magyarember, a Keleti pályaudvari gagyizó és a Moszkva téri itt-a-pirosozó magyarok őse. A magyarok a velük lakó népekkel nehezen jönnek ki, legföljebb csak akkor és addig, amikor és amíg hasznot húzhatnak belőle - így volt ez az egész magyar történelem folyamán, a töröktől a németig.
És mi tagadás, a magyarok munkához fűződő viszonya sem egészen felhőtlen. Sokan közülük arra panaszkodnak, hogy nem találnak munkát, nincs miből eltartsák magukat és családjukat - és még jó, ha egyáltalán panaszkodnak, mert hiszen közismert, hogy a magyar kerüli a munkát, nehezen marad meg sokáig egy munkahelyen, azt lesi, hol lóghat, és hol fizetnek többet. Amikor a HVG minden héten dugig van álláshirdetésekkel, a gazdaság erőteljes növekedésnek indult, és kormányunk naponta munkahelyteremtő beruházásokba fog, éppen a magyar ne találna munkát? No igen: nemcsak munkát, kifogást is mindig könnyű találni. Így aztán vannak olyan magyarcsaládok, amelyek hónapokig, évekig nem fizetik a villany- és vízdíjat, és még ők csodálkoznak, ha az önkormányzat kilakoltatja őket, ingóságaikat összezúzza, és lakhelyüket ledózeroltatja, holott hát ez a minimum, ha valaki közműdíjakkal adós marad.
A magyar egyébként családszerető fajta, szereti maga körül tudni házastársát és gyermekeit, jólétet is biztosítana nekik, ezért aztán folyton rájuk hivatkozik, ha esetleg mégis rosszul megy a sora. Holott a kormány családtámogatási rendszere mintha csak éppen a magyar lakosságra volna méretezve. Mégis feltűnően kevés magyar él a szinte ingyenes lakásépítési hitelek lehetőségével, és nem hallottuk, hogy a magyar lakosság iskolázottabb körei (mert azért egyre többen szereznek közülük is érettségit) lelkesedéssel fogadták volna a gyermekek után járó, példátlanul gáláns adókedvezmény tervét. Ez már nem tudatlanság: hálátlanság, önsorsrontás, olykor nyílt feszültségkeltés. Sajnos a magyarok néhány szószólója arra biztatja ezt a népcsoportot, hogy folytonos elégedetlenkedéseivel, túlzott anyagi igényeivel, állítólagos jogaira történő állandó hivatkozásaival békétlenséget szítson. Végül is nem a magyarokkal van baj általában, de ki kellene vetniük maguk közül a bűnöző, lumpen elemeken kívül a más bőrére "bátor", lázongó és felelőtlen hangadókat is, akiket nyilvánvalóan valahonnan kívülről irányítanak.
A feszültség manapság új formákat ölt. Vannak olyan magyarok, akik külföldön próbálnak szerencsét, örökre távozni kívánnak az országból - ez idáig rendben is volna, sok sikert kívánunk nekik, és reméljük, tettükkel a hazai viszonyok tisztulását segítik elő -; de ráadásul hazánknak rossz hírét keltik külföldön, siránkoznak, kellemetlenkedő nyilatkozatokat adnak. Ez komolyan súlyosbítja hazánkban a magyarkérdést, és sajnálatos, de érthető módon a radikális megoldások híveit erősíti.
Kérdés, meddig sikerül megvédenünk a becsületes, jó szándékú magyarembereket a jogos népharagtól.
