Nap sütötte
(zanziksz)
Mikor utoljára másfél napot buszoztam a kijelölt nyaralóhely felé, de Mar, fogadtam meg, soha többé. Ülök tehát a buszon, pedig feküdnék, mint nehányan, a széksorok között, nyújtanám lábam, alvás, feléd, arcomban egy zokni, számban az ötödik szalámis szendvics, négyóránként pisiszünet. Benzinkutak illemhelyeinek megtekintése, kötelező program. Utána tovább bámulom a szemben ülőket, ők is engem, már megutáltak. Pedig még előttünk a Nizzamontekárló fényei, pillanatra a tenger, aztán megint a féligalvás alagútjai, mintegy kétszáztizenhét. Reggel kompromisszumos fogmosás, csak köpök. Délben már a tengerbe, Földköpi-. Kifekszem, elalszom végre, estére égési sérülések, szomjazom, berúgok egy üveg akvamineráltól.
[Ahol képeslap van, ott nincs bélyeg, és viszont, újabb szuveníres, ungrija, és csak oda, az annyi, mint. Bélyeget nem felragasztani, csak a végén, ha már. Addig kallódik prospektusban, fürdőszoba-neszeszerben, farzsebben, hálózsákban. Kap egy kis helyi színt, rongyosodik már, gyöngyszeme gyűjtőknek, örök emlék.]
Nekünk (nekem, magyaroknak) elég, ha meglátjuk a tengert, nézzük áhítattal, terítünk eléje törülközőt, gyékényt, térdeplünk, hálát adunk, könyöklünk, elfekszünk, a gyönyörtől, hogy lám, megadatott, ismét, itt vagyunk, aki még sose látta, annak is három tenger mossa partjait, örökkön, Fiumei kikötőben letörött az árboc. Ki-kilesünk a messzire cipelt nagyregények mögül (naná, hogy Esterházy, naná, hogy szinte olvasatlanul vissza, viszont milyen jó vánkosnak, nézni a horizontot, napestig, s ha olvasunk, mégis, ki-kilesünk), megvan-e még, a tenger, vagy csak az ég morajlik. Süppedés. Homokba, kavicsba, könyvbe, félálomba, sirály ébreszt, vagy a gyékényszomszéd, gyereksikoly. Szívembe beletalál egy napernyő, föl kéne ébredni, hisz nem is aludtál. Hol is hagytam abba, melyik mondat jön, kiveszem fejemből a könyvet, hát nem belement.
[A bélyeg rojtos bár, de megvan, ám hol a képeslap? Keresem a mackóalsó farzsebében, mely ruhadarab pizsamám lenne, de most párnám a sátormelegben. Megtalálom a sporttáska oldalzsebében, ő már becsomagol(va), menne haza. Mikor csak most jön a.]
Az éjszakai fürdés, tervben volt, aztán valahogy, végül az utolsó éjszaka, a búcsú- (egyben ismerkedési) est, az elfogyasztott kagylók, rákok, csigák (én nem, tengeri beteg leszek), a hektó szangrija (én nem, csak a belevaló gint ittam, pedig nem is) után, persze meztelenül, sötét van, nem látjuk egymást, csak ha közel megyünk, egész közel, a másikhoz, a másikba. Mert elszabadultak akkor mindenek. Imbolygok, parti bólya, a homokon, vigyázva, bele ne ütközzem a tengerfénybe kifeküdt párokba. Belém ne ütközzenek. A tengerhomályban csak a só, hátukon az izzadtság, ragyog. Hát, amint haladok a csillagok alatt, látom, hogy nem ám a tenger nyaldossa a (Szily László szíves írásbeli közlése) csajomat. Kagylódat szürcsölöm. Csak a barlang levegője sós.
[Első gondolatom: ne felejtsem el fölnyalni a bélyeget. Ha majd megírtam.]
Ülök a parton, fölöttem a csillagos ég, az erkölcsi örvény bennem. Előttem a tenger, alattam a mélység, mögöttem már biztos basszák a csajomat. Tudom, hol.
[A bélyeget hetven pezóért vettem.]
Milyen nagy most a tenger. Milyen agy mosta tenger. Egyedül hallgatom tengeri morzsolását.
Idegenben jó anziksz.
Tizenegyre el kell hagyni a sátrat, pakolás, jön a következő turnus. Megvan minden? Útlevél? [Képeslap? Bélyeg? Most már hazaviszem, teleírva. Van még egy kis hely, a sorok között, a széleken, körbeírom, átmegyek a túlsó oldalra, a képes lapra, beleírok a tengerbe. Utóirat.]
Visz a vonat a magyar tengerre, nincs hely, állok a folyosón. Jön ki a csajom a fülkéből, meghalt Petri. Mutatja a Narancsot: Holtrészeg Költők Társasága. Elmarad. Így tudom meg. Hogy mégis részt vehetek, szeptemberben. Ez volt az első, gondolatom. A második. Írtam egy verset, neki, megjelenik a júliusi Holmiban, nem olvashatja. Akkor se olvasta volna, ha. Baka István se olvashatta, időközben meghalt, ő is, rákban. Mi legyen az ajánlással, kérdeztem akkor, ne legyen inkább emlékének? Maradjon így, a fettet nehéz már kiszedni, mondták, akkor, praktikus, nem. Több ajánlott verset nem írok, kihalnak a költők. Már leadtam a verset, a Petri-verset!, amikor jött még egy strófa, velem szemben, a Károly körúton. Csak egy szó hiányzott: ama nap. Amikor meghalsz. Most megvan. Megvagy.
(Hogy elérjek a napsütötte sávig,
hol a semmi sincs, fekete lyuk, mikor az isten ásit,
büdös van, néznek rád dülledt halottak, halszemek,
mennyei padlástérben sztentori hang: Élsz! Halsz!, te meg
lenn nyaralsz az örök világosság hűvösében,
szellő se rezg, bűzös, bűnös, bűvös éden:
a földi ólban a boldogság disznaja, bizonyos Tünde Fény, röfög még...
2000. július 16. örökvasárnap, öröklét.)
Valamit inni kéne, a mozgóárustól csak sört kértem, majd, ha visszajön. Megiszom életem legdrágább Unicumát, papírpohárból (félig: háromszáz, tele: ötszáz, nagyobb pohár nincs? kólás jó?), az egészségedre! Kinézek, Kenese. Felese. Gondolta a fene se. Rímkényszerzubbony.
[A képeslapot kimosta a csajom (a mosógép) a farzsebemből, összemosta ingekkel, gatyákkal, most minden csupa betű. A bélyeg a felismerhetetlenségig eltűnt. Valahol megvan. Itt a bélyeg, fuss el. Ujjaim közt a képeslap morzsái, mit csináljak.
Nem adom fel.]
