A végső megoldás: ellenanya
Életemben először tizenhat éves koromban találtam szemüveget. Mondanom se kell, nagyon meglepett. Valami építőtáborban dolgoztam Pécsen vagy Pécs mellett, egy bölcsődét töltöttünk föl homokkal. Azt mondták, bölcsőde lesz, a földföltöltéskor még csak ilyen nagy betoncölöpök álltak, rajta betongerendák, de mondták, hogy ősszel itt már sivítozni fognak a gyerekek. Hogy miért, azt nem mondták, mi csak töltsük föl szépen homokkal az egészet, és akkor majd nemsokára jöhetnek a bölcsődések sivítani. Minden lapát homoknak utánanéztem, jól megnéztem, hogy hova dobom, hogy pontosan emlékezzek, mi fölött fognak sivítozni a bölcsődések. Lehet, hogy most van egy olvasó, aki akkor ősszel ott sivítozott a lapát földem fölött. Nagyon romantikus.
Egy nap ellapátoltam vagy tíz köbméter földet, bár lehet, hogy ez túlzás, de a végén már a pólómba csavartam kis diákkezemet, hogy legyen, ami fölszívja a meglazult vérhólyagokat. Más se kellett, egyszer csak karcosat fogott a lapát, ki is estem a ritmusból, mert utánadúrtam. Hopp, egy szemüvegkeret, fémvázas, nagyon menő, lencsék nélkül. Hogy akkor a markolós ebben dolgozott volna? Ebédszünetig? Aztán fogta a keretet, minek nekem ez a szemüveg, nincs is benne üveg, de hülye vagyok, és azzal beledobta a homokba. Csak úgy fél óráig tartott a gyanúm, hogy talán meglesz a homokrakásban a kerethez illő fej is. Elmaradt, vagy az már az iskola feltöltéséhez került.
Párszor föltettem a keretet, abban néztem, és akkor mondta egy srác, egy idősebb, hogy neki nagyon tetszik, és ha már ilyen jó az ízlésem, menjek el vele szemüveget vásárolni. Bementünk a szemüvegboltba, fölpróbált vagy húsz keretet, az asztalon alig fért a kínálat, már a boltos se nagyon tudta, hányat vett elő és milyet. A srácnak egyik keret se tetszett, pedig sokat válogatott, és érdekes módon válogatás közben valami furcsa ütést éreztem a fenekemen. Hátranéztem, nem állt ott senki. Megtapintottam a farzsebemet, valami volt benne. Egy szemüvegkeret. A srác intett, neki egyik se tetszik, gyerünk innen. Megfordult a fejemben, hogy visszaadom a boltosnak a szemüvegkeretet, de akkor ez az idősebb srác mindenkinek elmondja, milyen igazságos balfék vagyok. Aztán az utcán kérés nélkül odaadtam neki, legyen vele boldog. Mondtam is, legyél vele boldog. Biztosan boldog is lett vele. Micsoda hülyeség!
Ahogy a bölcsődei ásatáson megtaláltam a szemüvegkeretet, közvetlenül utána jött az ebédszünet. Egy májkonzervet kaptunk meg két kenyeret. A konzervhez nem volt bontó, és gyakorlatilag egy szöggel meg egy téglával bontottam föl a májkrémet. Volt benne egy kis vasreszelék meg téglapor is, de sok köbméter föld után ebédre ez már mindegy.
Aztán már nagyon sok évvel később, valami éjszakai tinédzserparti után hajnalban arra ébredtem, bármerre fordulok, akárhogy fekszem, nem múlik a fejfájásom, és egyes pillanatokban ehhez erős mentolszag társul. Csak amikor már mérgemben hasra vágtam magam, akkor nyomta meg a pofacsontomat valami. Ez a régi pécsi keret volt rajtam, üveg nélkül szintén, és a szárait, hogy le ne essen rólam, egy ügyes kéz a füleim tövéhez ragasztotta puhára rágott mentolos rágógumival. Nagy volt az örömöm, mert a hajamba is beleragadt a rágó, úgyhogy mindkét oldalt úgy kétujjnyi darabon tövig kellett vágnom a hajam. Baromi egy frizura volt, azt mondták, úgy nézek ki, mint egy basszusgitáros.
A keretet aztán archiváltam, hogy mostanra teljesen nyoma vesszen; van most viszont egy állandó, ez itt a képen. Ezt már négy éve nem hagytam el, nem lett malteros, a legnagyobb hőségben sem ég bele a keret nyoma az arcomba. Ennek viszont van egy másik rossz szokása. A jobb szárát tartó csavar a legváratlanabb pillanatokban észveszejtő sebességgel fellazul, és én már csak annyit veszek észre, hogy a jobb szár a fülem mögött maradt. Van egy bevált optikai szalon, ahol már jól ismernek, még be se teszem a lábam, már készítik is elő a kis csavart a jobb szárhoz. Ma, amikor horgászat közben megint elhagyott a csavar - két és fél kilós balint fogtam a Tiszában -, arra gondoltam, valami bizonyos technikai megoldást kéne találni. És akkor jutott eszembe ez a szó: ellenanya. A sok cigivel együtt kóstolgattam: ellenanya. Talán jó lesz. De nem fog-e ez engem nyomasztani, hogy a fejemen hordok egy ellenanyát? Bementem az optikai szalonba, a boltos köszönés közben már nyújtotta a kezét a szemüvegért, és amíg kotorásztam a jobb mellzsebemben a különvált szár után, próbálgattam, ki bírom-e mondani, hogy végső megoldásként kérek rá egy ellenanyát. Nem sikerült. Valahogy lelkileg nincs szükségem ellenanyára. És ezt a szalonban is biztosan megértenék, főleg, ha egészen Pécstől kezdeném mesélni a szemüvegkeretet.
