„Ma jó volt magyarnak lenni ebben a közegben” – mondta Orbán Viktor a strasbourgi Európai Néppárt-ülés után, pár napja.
Honnan ismerős ez a kifejezés?
Igen, ugyanonnan, ahonnan a „makacs térdsérülés”, az „űzi-hajtja a bőrt” meg „a szigetországi címeres tizenegy üdvöskéje”. Nem egyszerűen a sportújságírásból, hanem annak a legaljából, abból a rétegéből, ahol az újságírónak már végképp nem jut eszébe semmi, de ki kell tölteni a teret (időt), és a szöveg létrehozója azzal áltatja magát, hogy efféle „színes”, „eredeti” fordulatokkal érdekesebbé teheti mondandóját. Ebben a rétegben hangzik el – minden nagyobb nemzetközi verseny alkalmából, rendszeresen, már ha valamilyen értékesebb magyar eredmény születik –, hogy ebben és ebben a városban (stadionban, uszodában, lőtéren stb.) „jó magyarnak lenni”.
Legalább két dolgon lehetne most élcelődni, ezeket kihagyom. Először is a mondat igazságtartalmán (tényleg olyan jó-e, kinek jó stb.), másrészt azon, hogy honnan meríti kifejezéseit a magyar miniszterelnök. Ez utóbbi kérdést fűzném egy kicsit tovább, egy másik példával.
A szókincs (meg a kifejezések, mondatszerkezetek, mondatfűzések stb.) – megannyi készen kapott kupac; lomtár és ékszerkiállítás, presztízsétől függően. Nagy tehetségű művészek (ilyen például Parti Nagy) még a szemétdombról is képesek úgy összeválogatni az elemeket, hogy valami igazán érdekes álljon össze – mások maradnak a megszokott készletnél. Mindenki onnan kölcsönöz, ami kézre áll neki. Ritka és inkább kivételes, hogy valaki teljesen eredeti, meghökkentően újszerű, ismeretlen szóbeli arzenállal álljon elő (ők a nyelv művészei) – és kockáztatja, hogy nem (vagy alig) értik meg. Mindannyian mindig idézünk, felidézünk, átveszünk, felhasználunk – ezen nem érdemes gúnyolódni vagy sopánkodni, mindössze regisztráljuk, hogy a miniszterelnök éppen ezt a kifejezéskészletet használja. Érdekes, sajátos, jellemző.
Olykor meg rajta lehet kapni a nyelv használóit, hogy egy előre meghatározott, gondosan összeállított repertoárt használnak arra, hogy annak elemeit aztán gondosan beleszőjék a szövegbe. Így készülnek, gondolom, a politikai beszédek – és most nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy a Debrecen város új himnuszának szánt műalkotás is valahogy így készült.
Mint olvashattuk, kerek 2 millió forintnyi ösztöndíj ütötte a markát a nyilván igen tehetséges Jantyik Zsoltnak, aki létrehozta a linkben és itt is hozzáférhető dalt. Úgy képzelem, a mester két árkus papírt tett maga elé az asztalra, az egyiken zeneileg, a másikon a dal szövegét tekintve sorolta fel a teljesítendő penzumot, aztán sorra kipipálta az egyes tételeket. A zenei így festhetett:
– popzenei alapok
– harmatosan ifjú popénekesek
– érettebb operaénekesek
– vegyeskar, leánykar
– népi hegedű
– szimfonikus zenekar
Mindez megvolt, alig több négy és fél percnél. Jöhet a szöveg. Legyen benne
– boldogság
– idő (ez valamire jó lesz, olyan filozofikusan hangzik)
– igazság, szabadság, lélek
– „magyarnak maradni” (na, ezt nem kihagyni! felelősen figyelmeztetünk a veszélyekre!)
- helytelen viselkedésformák (panaszkodás, ítélkezés)
– szeretet (na, azért nem hit-remény-szeretet, a kálomista városban ez túl katolikusnak hangozna) (ez sokszor legyen, a Bencsikék is folyton ezt nyomatják)
– törvény
– ősi (ez Ákos egyik kedvenc szava is, gesztus!)
– valami lokálpatrióta izé (például hogy „itt élni”)
– Isten (tőle függünk, úgyis ő dönt, ilyesmi)
– szerelmi szál, hogy ne csak a kollektív hang, hanem a személyes sors is képviselve legyen
(nem feltétlenül ebben a sorrendben!)
Ez volt, ez lehetett a művész készlete – ahogyan a miniszterelnöknek a sportújságírás alja, úgy a debreceni himnuszköltőnek ez a motívumkészlet jutott. Vagy: ezt választotta. Mindegy. Nem(csak) a produktum ítélhető meg, hanem az a nyersanyag- vagy alkatrészkészlet is, amiből készül.
