„Javítsd ki ezt a programot, a 4+3 összeadásánál mindig 8 jön ki neki.”
Ez nem bátor mondat. Ha, mondjuk, Kovács úr mondja a beosztottjának, ahhoz semmiféle bátorság nem kell. Ha a munkatársának, még ahhoz sem; talán valamennyi mégis akkor, ha a főnökét figyelmezteti.
Hogy mikor, kinek a számára és kinek a szemében mi számít bátorságnak, az rengeteg mindentől függ.
Fentebb nem is ejtettem szót Kovács úr gyermekkori traumáiról, kamaszkori frusztrációiról és felnőttkori ambícióiról, karrierlehetőségeiről és udvarias (vagy épp nyers) mivoltáról; ezek mind árnyalhatják a képet, például lehet, hogy Kovács a beosztottjának sem mer szólni (vagy ha kimondja a fenti mondatot, az számára bátor tettnek számít majd). Kimenni az utcára, bemenni egy szobába – ehhez nem kell bátorság. Vagyis… Akinek agorafóbiája vagy pánikbetegsége, klausztrofóbiája van, az nehezen teszi meg ezeket, és esetleg halálmegvető bátorságként éli át az ilyen egyszerű cselekedeteket. Módosíthatja a képet az a környezet (vagy azok a feltételek), amelyben (amelyek között) a felszólítás elhangzik: egészen más eset, ha Kovács úr főnökét kenyérre lehet kenni, és ha az is meg van tiltva, hogy bárki bármi miatt hozzá forduljon. Nem is beszélve arról, hogy a mondat megítélése hányféle lehet – Kovács úr lehet hős is, de lehet kekeckedő, kisstílű hebrencs.
Fontos szempont továbbá, hogy kinek mi, mennyi vesztenivalója van. Lehet, hogy a fenti mondat miatt Kovácsot azonnal kirúgják a cégtől; de lehet, hogy semmi effélét nem kockáztat (mert erre akár írásos garanciája is van, vagy mert tudja, hogy ilyesmi miatt soha senkit nem szokás kirúgni ennél a cégnél). Ez a kockázat nem állandó – nemcsak esetenként, hanem az időben is (akár gyorsan) változhat.
Mindez azért jutott az eszembe, mert néhány hete az ELTE BTK dékánja villámgyorsan elhatárolódott az egyetemen zajló hallgatói fórumtól, illegitimnek, törvénytelennek, a kar vezetésével és mindenféle szabályzattal ellentmondónak nyilvánította. Erre semmi szükség nem volt, a fórum rendben lezajlott, és persze a legkevésbé a dékán (vagy a kar) ellen irányult – tűzrendészeti esemény nem történt, berendezési tárgyakban kár nem esett, rendőri beavatkozásra nem volt szükség. Most akkor mondjuk azt, hogy a dékán, khm, nem volt bátor? Nyilván van, aki azt mondja – például a dékán maga –, hogy volt vesztenivalója, mert a kormány, az oktatási kormányzat (államtitkárság), de akár a rendvédelmi szervek is kifogást emelhettek volna, és kellemetlenkedhettek volna neki mint felelős vezetőnek. A kérdés csak az: miféle konkrét veszteségek érték volna, és milyen nyereség áll ezzel szemben? Hogy nem lesz dékán? Azért oktatói állását nyilván nem vesztené el, legfeljebb nem kell annyit adminisztrálnia, annyi protokolláris eseményen részt vennie, annyi felelősséget viselnie – és, hát igen, nyilván kevesebb lenne a fizetése. A nyereség? A hallgatók bizalma, komoly népszerűség, olyasvalaki elismerése, aki fontosabbnak tartja az oktatás lényegi kérdéseit, mint az adminisztratív (tűzrendészeti stb.) megfontolásokat. Ő döntött, hogy ez megéri-e.
De nem a dékán esete az érdekes, hanem hogy gondoljuk végig: azok a vezetők, akik magas és kevésbé magas polcon megtehetnék, hogy – bátran? – kiállnak egy ügy mellett (vagy az áradó hülyeséggel szemben), vajon milyen veszteséget látnak maguk előtt; vajon a jó fizetés hiánya, a hatalom elvesztése, a jobb körökből való kipottyanás, a (politikai, szociális, baráti) légüres tér a döntő szempontjuk? Miért nem bátrak? És vajon ők bátornak tartják magukat?
