Az ételbár a Kádár-kor találmánya volt. Az ifjúság édes madara, amit a teljesen lelakott önkiszolgáló éttermek helyett a lendületes, ámde igényes táplálkozás híveinek szántak. Ha a nyolcvanas évek elején megkérdezünk egy járókelőt, mi jut eszébe az ételbárról, azt mondja: "fiatalos és modern". Talán hozzáteszi: "nem olcsó". Igaz, hogy akkoriban a bár az éjszakai luxusszórakozás szinonimája volt, és az ételes változat drágább volt ugyan a lordok házánál, de egy tipikus II. osztályú étteremnél nem.
Ráadásul itt nagy eséllyel hozzá lehetett jutni olyan divatos kajákhoz is, mint a pizza vagy a hamburger. Éjszakai mulatozás kizárva, ám többnyire késő estig várta vendégeit, és mivel alapterülete kisebb volt az átlagnál, nemcsak az újdonság erejével hatott, de meghitt találkák helyszíne is lehetett, különösen nem dohányzó szerelmeseknek (nem voltak olyan sokan).
Mondanunk sem kell, hogy az ételbár intézményét ugyanúgy elsodorta a rendszerváltás, mint az egyéb, korábban tipikusnak számító vendéglátóhelyekét, de míg a presszókat, bisztrókat - legalább névhasználatban - visszahozta a nosztalgiahullám, az ételbár úgy maradt.
Dunaharasztin volt dolgunk a tél utolsó szombatján (április 5.). A Bohém szakácsok ételbárt azután vettük észre, hogy két vendéglőnél is étlap helyett eladó feliratot találtunk. Már lemondtunk róla, hogy a fővárossal összenőtt település vendéglátásáról megemlékezzünk, amikor a jellegzetes házikóba beléptünk, ami lehetne trafik, 100 forintos bolt, éppenséggel gyógyszertár is. A dekoráció úgy jellegzetes, hogy ma már alig látni ilyet. Tükrök, régi (utángyártott) hirdetések, és a legfontosabb, a faldíszítés ékköve, az ötletszerűen elhelyezett, terméskövet utánzó - vélhetően gipsz - szigetcsoport. Istenem, hányan próbálták efféle műtárgyakkal feldobni otthonukat a kilencvenes években!
A bőséges választékról hamar kiderül, hogy az ételek többségét csak rendelésre készítik el, és legalább egy héttel előtte kell szólni, így hát két leves és három főétel közül választhattunk. Mivel az illúziók állnak a legtávolabb tőlünk, a májgombócleves (330 Ft) sokkal több volt, mint meglepetés. Valami zacskósra számítottunk nyúlbogyógombócokkal, helyette két masszív házi készítmény ejtőzött az ízletes húslevesben. A "sima" és a Pompadour csirkemellel sem vallottak szégyent a bohém szakácsok (mindkettő 990 Ft - természetesen körettel), nem volt rágós, zsíros vagy épp száraz, kifőzdében ritkán adnak ilyet, az utóbbit, sörtésztás bundája miatt, kimondottan kreatív megoldásként értékeltük. Ahogy a pestós pappardellét is a natúr csirke köreteként. De míg a bunda jól teljesített, a tészta jobban tette volna, ha rajthoz sem áll. A Pompadour mellé kapott steakburgonyáért sem jár pont.
Talán túrós palacsintát kínáltak desszertként, de egy pékség fánkjaiból is lehetett választani, inkább oda tettük le a garast (250 Ft). Tisztára olyan, mint a Dunkin Donuts, csak nem annyira szottyadt.
