Úgy tudtuk, hogy Vácon kizárólag a Duna-parton történnek izgalmak, a rév és a börtön között sétálva mindent megismerhetünk, ami számít. Ez így persze erős túlzás, nem volna szabad kihagyni a belvárost, a bazilikát, a vasútállomást (mindjárt kiderül, hogy sosem érünk a végére), ám arra mérget vettünk volna, hogy az a parkos, lakótelepes rész, ami Pestről jövet elsőként testesíti meg az ún. városi jelleget, nem jelent izgalmat.
| ||
A Trafalgar éttermet egy körforgalom és egy benzinkút előzi meg, csoda, hogy észrevesszük. Sarki cukrászdának, még inkább helyi érdekű sörözőnek tűnik, csak a palatáblára írt ételnevek árnyalják az első benyomást.
A leírások nem ígérnek csodát, az étlapon a szokásos felhozatal, a szomszéd asztalt épp kiszolgáló pincért látva a régi dal halhatatlan sora ugrik be: „sok jóból jó sokat”. Indításnak – tényleg csak rutinból – tortillachipset kérünk (750 Ft), ez általában annyi munkával jár, hogy a konyhás kibont egy csomagot. Hát itt nem, és ezzel meg vagyunk véve! A szakács készíti, ilyet még a legautentikusabb (magyar) mexikói étteremben sem látni. Ráadásul a mártások is házi készítmények hozzá. Ehhez képest a tárkonyos csirkeragulevest (750 Ft) maximum korrektnek mondhatnánk, viszont a négysajtos gnocchit (1650 Ft) simán adhatnák egy olasz étteremben is. A sajtokat leszámítva házi készítménynek tűnik minden egyéb része, tehát nemcsak a gombóc, hanem még az öntet is. A frissensültek közül a lassan magyar specialitássá váló sertésszűzből készült bécsi szeletet (2450 Ft) kérjük, amit nyugodtan hívhatnának pécsi szeletnek, vagy éppen szolnokinak, mennyivel jobb lenne, ugye? Szép nagydarab hús, iskolás módon elkészítve, akárcsak a hozzáadott petrezselymes krumpli. A végén sajttortát (900 Ft) ettünk. Jó volt. Szóval, ha Vácra mennek, ne egyenesen a partra!
