Jurij Kordonszkij (40) eredetileg matematikus, majd tizenkét évig volt a Lev Dogyin vezette szentpétervári Malij Tyeatr színésze. Oroszországban rendezett először, de hét éve már az Egyesült Államokban él és dolgozik, tanít és rendez. Mindazonáltal rendszeresen készít előadásokat Európában, főleg a bukaresti Bulandra Színházban. Első magyarországi rendezése az Örkény Színházban bemutatott Apátlanul.
*
Magyar Narancs: Noha a magyar közönség már három rendezését is láthatta hazai vendégjátékon, elsőként bizonyára szinte mindig azt kérdezik öntől, milyen volt Lev Dogyin színházában játszani, aztán otthagyni. Én azt kérdezem: nem bosszantja, hogy önről Dogyin jut mindenki eszébe?
Jurij Kordonszkij: Hát... erre nemigen lehet egy szóval válaszolni. Engem Dogyin tanított, aztán évekig nála dolgoztam, ott rendeztem először. Õ a mesterem, ez kétségtelen. A történetünk is úgy alakult, ahogy a mester-tanítvány történetek szoktak. De barátságban maradtunk.
MN: Aztán egyszer csak mégis összepakolt, és Amerikáig meg sem álltÉ
JK: Azért ez nem volt ilyen "egyszer csak". A szüleim akkor már kint voltak - én maradtam otthon utoljára. Féltem menni; nem olyan pálya a miénk, hogy könnyű országot váltani. Szerencsém volt: Amerikába érkezésem másnapján már próbáltam az első ottani rendezésem. Azóta tanítok is, rendezek is - ott élek.
MN: De legtöbbször mégis Európában, a Bulandrában dolgozik. Ott rendezte Gogol Háztűznézőjét, Csehov Ványa bácsiját, Bulgakov Kutyaszív című darabját - ezeket lehetett látni Budapesten is.
JK: Igen, de mivel egész tanévben tanítok, csak nyáron tudok Európában próbálni. Mindazonáltal már eljutottam a régi színházamba is: öt és fél évi távollét után hívott vissza Lev Dogyin, a Bernarda Alba háza című darabot rendeztem.
MN: Érdekes: ez nem orosz darab. Pedig mintha ebben lenne leginkább otthon: az Örkény Színházban is Csehovot rendezett, a Platonov címen közismert Apátlanul című darabot.
JK: Kétségtelenül az orosz az anyanyelvi kultúrám. Mindazonáltal nem szeretem a címkéket; a García Lorca-darabban legalább annyira benne van az a bizonyos "nagy orosz lélek", mint bármelyik orosz műben. Már ha van ilyesmi egyáltalán - amiben amúgy kételkedem. Vannak kulturális hagyományok, de az igazi nagy művek nem nemzethez kötöttek. Dosztojevszkij vajon "nagy orosz lélek"? Játszódhatna itt, a szemközti ház bármelyik lakásában is, nem?
MN: Bizonyára. A Platonov Csehov első darabja - húzás nélkül játszhatatlan, annyira hosszú. A rendezői értelmezés első lépése tehát a húzás, nem?
JK: De igen. Pontosan tudtam, merre akarom húzni a darabot: az érett, nagy Csehov-drámák felé. Igyekeztem kivenni belőle mindent, ami még egy korábbi, mondjuk, romantizáló hagyományhoz kötődik. Kihagytam például Oszip figuráját - vele sosem tudtam megbarátkozni, valahogy nem érzem őt csehovi alaknak.
MN: A húzások után bizonyos értelmezési kliséket is lehántott a darabról: önnél Platonov csöppet sem hősies, semmiféle "Hamlet-szerűség" nincsen benne.
JK: Mert szerintem tényleg nincsen. Platonov a darab egyik szereplője, nem a főszereplője - ezért is választottam más címet, ezért lett Apátlanul az előadás címe. Ami persze nemcsak Platonovra igaz, hanem sok más szereplőre, tán mindre. Mi és a nézők ugyan jórészt Platonov szemszögéből látjuk a történetet, de számomra a többiek ugyanolyan fontosak, mert mindnek megvan a saját - nem kevésbé fontos - története. Ha belegondol, az egyik legnagyobb Csehov-drámában, a Három nővérben már nagyon nehezen mondanánk meg, ki a főszereplő. A Ványában sincs egyetlen középponti figura. Ha zenei nyelven fogalmaznék, azt mondanám: a harmónia felől a polifónia felé nyomtam a darabot.
MN: Átrendezte a darab szokásos érzelmi hierarchiáját is.
JK: Nyilván elsősorban arra gondol, hogy Platonov felesége, Szása ebben az előadásban nem a szokásos buta háziasszony, eltompult libuska, hanem Platonov jobbik fele, eszes, energikus szellemi és érzelmi társ. Nem véletlen, hogy Platonov akkor omlik össze, amikor azt hiszi, elveszítette őt.
MN: Könnyen talált hangot a magyar színészekkel? Hiszen nem is ismerte őket.
JK: Láttam néhány előadásukat videón, az sokat segített. Én nem szeretem megmondani, hogy egy színész mit csináljon - én kérdésekkel "működöm", kérdezni szoktam: "mit gondolsz, most mi zajlik ebben a figurában?".
MN: Tán mert színész, nem?
JK: Lehetséges. Mindenesetre a rendezés nálam dialógokban zajló folyamat; az a legfontosabb dolgom, hogy új megoldások, új utak felé nyomjam a színészt. Arra, amerre nincsenek biztos, bevált megoldásai, hanem ahol bizonytalan, ahol keresgél, és ahol talál valamit.
MN: Az előzetes elképzeléseihez képest mennyit sikerült megvalósítania?
JK: Ami az előadást illeti, nem volt készen a fejemben, egy kicsit sem. Nekem nincsenek vízióim - engem az intuíció érdekel. Ehhez képest előfordultak olyan pillanatok, amikor olyasmit láttam, amire nem is számítottam, amin meglepődtem. És ezek voltak az én legboldogabb pillanataim.
MN: A premier után rögtön elutazik. Nem fél, hogy távollétében elfárad az előadás?
JK: Ez sajnos együtt jár ezzel az én speciális helyzetemmel. Valamikor tán még erre járok, akkor esetleg próbálunk egyet-kettőt. De tudomásul vettem, hogy rendezőként afféle hontalan vagyok: járom a világot, és magam után hagyom az előadásokat.
