Film

Az előző számban olvasható koncertbeszámoló alapján már mindenki gondolhatja, miért tartottam kicsit ettől az embertől, akinek olyan a tekintete a színpadon, hogy a Supernatural démonvadász testvérpárja is megrettenne tőle, ráadásul a földkerekség egyik legszélsőségesebb zenekarának az élén üvölti-sikítja a mikrofonba gyűlölettől és frusztrációtól fröcsögő dalszövegeit. A Corvintető backstage-nek kinevezett szekciójában történetesen egy teljesen hanyatt döntött fogorvosi székben relaxál (hogy ez az eszköz hogyan került oda, annak firtatását inkább hagyjuk), és kellemes csalódásként kimondottan barátságosan fogad, annak ellenére, hogy rövid időn belül ez a negyedik interjúja, ráadásul dögfáradt.

Néptánctársulat vezetőjéből lett a húsz éve létező TranzDanz nevű alakulat táncosa, koreográfusa és teoretikusa. Az első, Ideiglenes cím nevű darabja forradalminak számított régen, ahogy az idén május végén bemutatott Örök élet termékek is radikális vállalkozás.

Az az embertömeg, amely a Szex és New York amerikai nyitó hétvégéjén 57 millió dollárt hagyott a pénztárakban (és ezzel máris lőttek a Kristálykoponyák egy hete tartó királyságának), egész biztosan akkor is összejött volna, ha történetesen jó filmet vagy csak úgy, egy filmet készítenek az igen népszerű, egyszeri tévésorozatból. Ilyenre azonban a műsorkészítők nem is törekedtek; ők jól láthatóan valami egész másban gondolkodtak. Így a Szex és New York (a mozi) egy újdonsült műfaj, a "Felvonulók kérték" bemutatkozása a filmvásznon: kérdeznénk is máris a tarka ruhás nénit Kansasből, szeretné-e Carrie-t összetört szívvel pityeregni látni?

Mit szépítsem, nagyon vártam a filmet. És nem egyedül. Az egész baráti kör rá volt izgulva a sorozatra, húgom pasija például odáig ment, hogy azt hangoztatta, ő a legnagyobb fanatikus, ebből tanulta a legtöbbet a nőkről. Mi több, az egész szexuális életére alapvető hatással volt a négy hölgy szerelmi és szexuális tébolya. Jó, hogy nem a filmmel kezdte, megállt volna a szexuális fejlődésben.

A citromos cukormázból készült depilálókrémhez címzett romantikus komédiája a tavalyi cannes-i filmfesztivál nagy sikere volt. Megjelenésünk napjától fut a pesti mozikban a Karamell, első nagyjátékfilmje, melyben - biztos, ami biztos - Layale, a gyönyörű fodrászlány szerepét önmagára bízta. Párizsban beszélgettünk vele.

Június 7-én kezdődött a Wagner-napok idei rendezvénysorozata, amelyen a világon egyedülálló módon, egymást követő négy napon (június 19-22.) kerül a MűPa színpadára a teljes "Ring", azaz Richard Wagner A Nibelung gyűrűje című tetralógiája.

A Csillagok háborúja széria újabb epizódjai, a Hideghegy, a V mint Vérbosszú, a Leon, a profi, a Goya kísértetei, a Párizs, szeretlek!, a My Blueberry Nights Oscar-jelölt sztárjának új filmje, A másik Boleyn lány megjelenésünk napján kerül a hazai mozikba.

Egyszerűbb onnan, hogy mi nem volt. Művész például nem volt, legalábbis sosem tetszelgett a maestro pózában, nem tekert nagyoperai mozdulattal selyemsálat a nyaka köré, és nem állította, hogy ő találta volna fel a spanyolviaszt. Nem volt lázadó és nagy visszatérő sem, ha valamivel, a maga diszkrét módján, a folyamatos jelenlétével tüntetett: itt vagyok, és teszem a dolgomat a legjobb tudásom szerint.

A rendszerváltás óta készült, nemzeti és etnikai kisebbségekről szóló dokumentumfilmek legjavát fogja össze és versenyezteti a május 28-30. között Esztergomban zajló Együttélés Filmfesztivál a Magyar Dokumentumfilm Rendezők Egyesülete (MADE) rendezésében. A közel húsz év anyagát tömörítő versenyről az elő- és főzsűri tagjával beszélgettünk.

Pár napja múlt ötéves Budapest emblematikus könnyűzenei és kulturális intézménye, amely működő nyugat-európai példák nyomán, civil kezdeményezésből született. Június elejétől a Műcsarnokban is bemutatják, hogyan lett egy rozsdás, ócska szállítóhajóból európai színvonalú találkahely.

Az idei szemle fődíjas alkotása, a hányatott sorsú Delta úgy tűnik, révbe ért: Cannes-ban elnyerte a kritikusok díját.

A Tinariwen együttes tagjai a Művészetek Palotája hátsó kijárata előtt töltötték a fellépésüket megelőző nyárias májusi vasárnap délutánt, arccal a semminek, pontosabban a Lágymányosi híd feljárójának, de ülhettek volna bárhol, derűs nyugalmuk semmiben sem különbözött attól, ahogy előző fellépéseik előtt/után a Sziget világzenei színpad-hátsójának konténeröltözői körül kuporogtak egyfajta természetes idegenséggel, otthonosan sehol és mindenütt.

Gábor Lajos bádogosként dolgozik Kolozsváron, üstöt készít, tetőt-tornyot javít, cigány nyelvet tanít; mikor mire van épp kereslet. A cigány kultúrát kutató Boros Lóránd is tőle tanulta a nyelvet, majd Egyiptomba ment idegenvezetőnek. Lakatos Róbert filmjének főszerepeiben most mindketten magukat alakítják: Lalit és Lórit, akik a marketingkampány szerint (is) kiköpött képregényhősök.

Azok voltak csak a kalandos idők, a nyolcvanas évek - egyfelől úgy nézett ki, hogy ez majd örökké tart, hogy majd ezt látják a marslakók, ha végre ide eszi őket a fene, hogy tényleg elég lesz szót érteni velük a Kodály-módszer. Másfelől valamikor az évtized elején volt egy kiállítás az Ernst Múzeumban, tán az Amerikai Film története. Vagy a filmé, csak úgy. Mindenesetre már a bejáratnál néztünk egy nagyot, ami mozitörténeti program esetén nem is lenne nagy szó, de ez az volt. Ronald Reagan fogadott, nem ám mint filmmúzeumi emlék, amint szúrósan néz Errol Flynnre Az út Santa Fébe egyik kockáján.