"Pusztán egy ember" - Zalán Vince filmkritikus, szerkesztő

Film

A rendszerváltás óta készült, nemzeti és etnikai kisebbségekről szóló dokumentumfilmek legjavát fogja össze és versenyezteti a május 28-30. között Esztergomban zajló Együttélés Filmfesztivál a Magyar Dokumentumfilm Rendezők Egyesülete (MADE) rendezésében. A közel húsz év anyagát tömörítő versenyről az elő- és főzsűri tagjával beszélgettünk.

A rendszerváltás óta készült, nemzeti és etnikai kisebbségekről szóló dokumentumfilmek legjavát fogja össze és versenyezteti a május 28-30. között Esztergomban zajló Együttélés Filmfesztivál a Magyar Dokumentumfilm Rendezők Egyesülete (MADE) rendezésében. A közel húsz év anyagát tömörítő versenyről az elő- és főzsűri tagjával beszélgettünk.

*

Magyar Narancs: A fesztivál deklarált célja, hogy összegyűjtse és minősítse a rendszerváltozás óta készült, kisebbségekről szóló dokumentumfilmeket. 152 nevezés érkezett, ebből 50-et találtak versenyre érdemesnek. Mi volt az elutasítás leggyakoribb oka?

Zalán Vince: Az elutasítás egyetlen oka csakis a művészi színvonal lehetett, téma miatt egyetlen filmet sem szórt ki az előzsűri. Ha szó érhetné a ház elejét, az talán azért van, mert azt szerettük volna, hogy minden kisebbség bekerüljön a versenyprogramba, hogy mindenkiről essék szó. Ez volt az egyetlen dolog, ami kívül esett az esztétikai, művészi megítélésen. Egyébként csak a minőség számított, de nem szabad elfelejteni, hogy viszonylag könnyű dolgunk volt, mert ez az első ilyen egybegyűjtött anyag 1989 óta. Azért ez egy vaskosabb táv, ennyi idő alatt elég sok jó film gyűlt össze. Természetesen nem mindenkit bökdöstek a szervezők, tehát előfordulhat, hogy jó művek nevezés híján kimaradtak.

MN: Végignézve mind a 152 benevezett filmet, nyilván kirajzolódtak az elmúlt 20 évre visszamenőleg a kisebbségekről szóló dokumentumfilmek trendjei.

ZV: Van ennek egy területi és időbeni eloszlása is. Azt elmondhatom, hogy a Magyarországon élő kisebbségekkel foglalkozó filmek többsége a cigányok helyzetével, míg a határon túli kisebbségekről szólók elsősorban az erdélyi magyarokkal foglalkoznak. Ez a területi eloszlás, de az időbeni is érdekesen alakult. Nem szabad elfelejteni például, hogy Sára Sándor és Gaál István Cigányok című filmje idestova 46 éves, míg a határon túl élő magyar kisebbségekről csak a rendszerváltozás után lehetett filmet készíteni, hiszen jól tudjuk, hogy a szocialista országok közötti, idézőjelben mondott szolidaritás ezt korábban tiltotta. Érdekes lehet még, hogy viszonylag sok, 8-10 határon túli stúdió művei is láthatók a fesztiválon. Nem akarok megbántani senkit, de azt gondolom, hogy ott élve sokkal jobban lehet tudni a helybeli problémákat, mint Budapestről nézve, bármennyire is empatikus egy itteni filmes.

MN: Az elmúlt évtizedek során voltak a műfajon belül jelentős változások?

ZV: Amikor például a Gulyás testvérek elkezdtek Erdélyben filmezni, az tulajdonképpen, Domokos Mátyás irodalomból vett kifejezésével élve, jó értelemben vett leletmentés volt. Ehhez képest az évek során a leletmentésről a társadalmi problémákra helyeződött a hangsúly. Ez egy jelentős változás tematikailag is, ami bizonyos értelemben a kifejezési formákat is megváltoztatta. Ugye, Erdély maga egy hihetetlen természeti környezet, ami nagyon csábítja az operatőröket, hogy tisztességesen bánjanak a kamerával.

MN: Előnyére válik a filmnek, ha a kamera elvész a tájban?

ZV: Azt gondolom, hogy ez jó. Többen is vannak, például Bálint Arthur, Mohi Sándor vagy Buglya Sándor, akik kifejezetten törekednek arra, hogy visszaadják a táj szépségét, mert egyrészt így nagyobb a kontraszt a táj és a lakókörnyezet között. De vannak olyanok is, mint például Zsigmond Dezső, aki korábban ehhez az irányzathoz tartozott, de mostanában elkezdett egy pszichologizáló, kicsit játékfilmszerű irányba menni. Ebben az értelemben azt mondanám, hogy igenis egyfajta műfaji változás, megújulás is történt. A hetvenes évek közepén létezett a Dárday István és Vitézy László nevéhez fűződő dokumentum-játékfilm. Ami akkor a játékfilmben történt, az mostanában a dokumentumfilmes oldalon is megtörténik. Most már nem elég az, hogy megmutatjuk, milyen sáros az utca, mit esznek, hogyan öltözködnek a helybéliek, ami nagyon is fontos, de ma már inkább az emberi dolog számít. Ha szabad ilyen titkokat elárulni, az én szempontom az előzsűrizés során elsősorban az volt, hogy ezekben a filmekben megtalálom-e magát az embert. Igaz, hogy a szereplők egyedi, különleges környezetben vannak, tehát magukon viselik a kisebbségi lét mindenféle formáját, de a film akkor igazán érdekes, ha a végén egy ember áll előttem, pusztán egy ember. Ezért gondolom, hogy az emberi jogok és a kisebbségi jogok rettenetesen öszszefüggnek. Aki a kisebbségi jogokért harcol, az egy kicsit az emberi jogokért is harcol és viszont. Akik csak az egyiket csinálják, nem biztos, hogy a jó úton járnak.

MN: Eddig főleg a termékeny változásokról esett szó, de vannak bizonyára negatív tünetek is.

ZV: Ha nemcsak a nemzetiségi vagy etnikai kérdéseket megközelítő alkotásokat nézzük, hanem úgy általában a dokumentumfilmet, akkor a magam részéről egy kicsit elégedetlen vagyok a magyar dokumentumfilm nyelvezetével. Egy kicsit régiesnek tartom, nem elég elevennek, a vágási, világítási rendszert kifejezetten hagyományosnak. Mindez főképp a hatvanas évek öröksége. Mert ugye azt pontosan tudjuk, hogy '89 előtt, ha valaki kritikai hangot ütött meg, az már önmagában véve dicséretes teljesítmény volt, s nem nagyon tekintettünk arra, hogy milyen mondjuk a megfogalmazás módja.

MN: A kisebbségi dokumentumfilmek slágertémái ismertek, de mi az, amiből hiány van?

ZV: Még ma is vannak a történelemnek olyan fekete dobozai, amelyek, bár már nagyon is esedékes lenne, de mindeddig nem lettek kinyitva. A versenyben is szerepel ilyen film, az egyik például a magyar újvidéki megtorlás megtorlásáról szól. Enyhe kifejezéssel élve vannak még elvarratlan szálak, ki nem beszélt feszültségek.

MN: Gyakori panasz, hogy nem jutnak el a közönséghez a dokumentumfilmek. A moziműsor tanúsága szerint azonban nem tűnt el a mozikból a doku, csak átalakult, és fikciós dokumentumfilm lett belőle. Most épp a Bahrtalo! van műsoron, de ilyen volt az Életek éneke vagy külföldi példaként a Sutkai bajnokok.

ZV: Maga a műfaj is többféle alakot ölthet, keveredhet másféle műfajokkal. Nincs az előírva sehol, hogy csak a tiszta műfajoknak van létjogosultságuk. Az egyik így csinálja, a másik pedig ugyanolyan joggal mondhatja, hogy én pedig a konkrét hitelességre törekszem. A fesztiválon vetített dokumentumfilmeket azonban fölösleges is lenne a mozikra erőltetni, ezeknek főleg a tévében és az iskolában lenne a helyük. Félve mondom, de a második világháború előtt azért elég komoly iskolai filmgyártás zajlott, oktatófilmek készültek, amelyek főleg a természettudományos oktatáshoz kötődtek. Ilyen egy ideig a háború után is létezett, majd átvette a helyét az iskolai filmoktatás, aztán az is tönkrement, és most a médiaoktatásnál tartunk. Azt gondolom, hogy a dokumentumfilmek elsődleges helye a televízió, de ezeknek a filmeknek igazán az oktatásban lenne a helyük, hogy eljussanak a fiatalokhoz a cigány sorsok, a csángó sorsok vagy a Magyarországon élő görögök történetei.

Neked ajánljuk

Kártyaszámolás

A film felér egy szerencsejáték-mesterkurzussal, amennyiben nemcsak egy black jack- vagy egy pókerparti lefolyásának logikáját mutatja be és érteti meg már-már tudományos alapossággal, de a nagy tétekben folyó és nagy közönséget vonzó bajnokságok álságos világába is hasonlóan leleplező attitűddel avat be. Viszont a film nem erről szól.

Prága romokban

Lehet szó bármilyen titokban kiszivárgó kódról, nemzetközi összeesküvésről vagy világot fenyegető veszélyről, ha a főhőst nem James Bondnak hívják, a büdzsé aligha érheti el a több száz millió dollárt. 

Halandó érzékiség

A galériák nyári kiállításai sokszor az úgynevezett „könnyed” témákra fókuszálnak – a fő sláger a növényvilág. Az idén három ilyen kiállítással is találkozhattunk, de mind különböző módon közelítette meg a tárgyát.

Bartóki billentés

  • Csabai Máté

Ha volna időgépem, biztos visszamennék, hogy halljam Bach orgonajátékát, Beethovent és Lisztet a zongoránál, na meg Bartók Bélát. Utóbbi – ha nem is élőben való – meghallgatásához elég egy egyszerűbb masina is: a nevezetes „barna lemezeken” ugyanis bárki megismerkedhet azzal, hogyan billentett a mester: az 1982-ben megjelent tizenhárom korongon Scarlattitól Beethovenen át Kodályig és persze a saját műveiig végigzongorázza a zenetörténet tetemes részét.

Hajókórház a járványszigetnél

Szőcs Petra csaknem tíz éve megjelent első verseskötetét annak szürreális, groteszk, fantasztikumba hajló stílusa tette emlékezetessé. A Kétvízközben bármi megtörténhetett, különösebbnél különösebb családtagok bukkantak föl, és a beszélő, ha úgy tartotta kedve, kiugrott a harmadik emeletről a szemetes­zsákkal. 

Kint is, bent is

Hogyan egyeztethető össze a szépség- és divatipar túlszexualizált világa a feminista, kapitalizmuskritikus megnyilvánulásokkal? Mennyiben mutathat fel hiteles elbeszélői pozíciókat annak a szerzőnek az első kötete, akinek írói tevékenysége eddig legfeljebb Instagram-posztokban nyilvánult meg? 

Palackposta a porból

Izgalmasan telt a múlt hét: a magyar közélet jobbára az ország miniszterelnökének nagy pillanatával volt elfoglalva. E nagy pillanat pedig Dallas egén ragyogott fel, amikor is Orbán beszédet mondhatott a republikánosok idei nagy összeröffenésén. Fél Amerika hegyezte a fülét, hogy mit akarhat ez a furcsa idegen! A Hungarian cowboy! Vagy nem hegyezte, mármint nem a fél Amerika hegyezte, csak néhány ebédidőben arra lófráló bámész alak, akinek tényleg nem volt dolga.

Caligula lova

Lázár János miniszter korábbi sofőrje, a vasárnap megválasztott mártélyi polgármester, Ambrus István dolgozni is akar. „El kell kezdeni dolgozni. Van mit csinálni Mártélyon” – idézte az időközi választás győztesét a Promenad24 nevű kormánypárti híroldal.

A didergő király

A létező orbánizmusban embernek, állatnak sem egyszerű az élete, de most a fák is rá fognak baszni. Meg mindenki más. Mondjuk fának sosem volt jó lenni a hazában, de most, hogy Orbán Viktor pánikba esett a fenyegető energiakrízis miatt, vagy legalábbis úgy tett, mintha abba esett volna, tényleg elkezdhetnek rettegni.