Magyar Narancs: Májusi sajtótájékoztatóján a "vállalhatatlan vállalás vállalásaként" jellemezte idei elképzeléseit. Tegnap (június 7.) volt a Siegfried premierje - milyenek az előjelek?
Fischer Ádám: Ezt lehetetlen megmondani, hiszen az 1500 méteres futás döntőjéből is bajosan következtethetünk a maratoni verseny majdani győztesének személyére. Most az a célkitűzésünk, hogy a tegnapi produkció tanulságaiból kialakítsuk azt a megfelelő egyensúlyt, amely egyrészt az összes résztvevőt rászorítja a maximális figyelemre, ugyanakkor nem zsigereli ki őket annyira, hogy épp a cél előtt omoljanak össze.
MN: A tegnapi előadáson szerencsére inkább a fokozott összpontosítás és az ebből fakadó kiemelkedő művészi teljesítmény, semmint a közelgő katasztrófa jelei látszottakÉ
FÁ: Ez mindenképpen egy őrült vállalkozás! Az volt a maga korában is, Wagnert magát is bolondnak tartotta érte szinte mindenki. A szerző nincs is tekintettel sem a művészeire, sem a közönségére. Nálunk ráadásul további nehézséget jelent, hogy a zenekar nem ismeri a Ringet, most tanulja, így még nagyobb energiát kell belefektetniük. A dolog ettől válik izgalmassá, hiszen kérdésként merül fel, vajon be tudjuk-e osztani a szükséges koncentrációt a ránk váró 16 órában isÉ De igaza van, alapvetően elégedett vagyok, s el is mondtam: az énekesek jobbak voltak, mint a közös bécsi előadásunkon!
MN: Ha a tetralógia bemutatása ekkora tortúrával jár, mi az, ami miatt mégis vállalkozott rá?
FÁ: Amekkora művészi kihívás, ugyanakkora lehetőség is! Kétségtelenül megterhelő a közönségnek és a művészeknek egyaránt. De hiszem, hogy a szerzőnek igaza volt, és a művek ilyen módon történő bemutatása és befogadása olyan pluszélményekkel gazdagítja mind az előadókat, mind a nézőket, amelyek teljesen más értelmezést adnak a daraboknak. Remélem, a megérzéseimet utólag vissza tudom majd igazolni, most azonban csak annyit tehetek, hogy elnézést kérek minden kollégámtól, akinek a privát életében a produkció megvalósítása nehézségeket okoz!
MN: Felmerülhet a kérdés: két évvel ezelőtt miért érezte úgy, hogy új Wagner-fesztiválra van igény, ráadásul épp Budapesten?
FÁ: Nézze, én alapjában véve elég későn barátkoztam meg Wagner zenéjével, mert a gyerekkoromban, apámmal a kötelező jelleggel végigunatkozott rádióközvetítések jó időre elvették a kedvem a zeneszerző műveitől. Amikor azonban évekkel később Mannheimben elnyertem a fő-zeneigazgatói tisztséget, s lehetőségem nyílt Wagnert vezényelni, hirtelen rájöttem, hogy az ő zenéje olyan intenzív és érzelmekben nagyon gazdag muzsika, ami bizonyos fokig művészi értelemben függővé teszi az előadót, s így engem is! Ráadásul évekig vezényeltem Bayreuthban, s láttam az ottani művészi megoldásokat, a lehetőségeket és a buktatókat egyaránt, s éreztem, hogy van mit megújítani, és tudtam is, hol. Wagner és a fesztivál mellett szólt az is, hogy az ő zenéje szétfeszíti a hagyományos dalszínház kereteit, így aki e téren szeretne maradandót alkotni, kénytelen külön időszakot szentelni szenvedélyének. Nekem tehát megvoltak az indokaim. Hogy Budapestnek mi szüksége volt rá? Erről kérdezze meg Kiss Imre urat, a Művészetek Palotája vezérigazgatóját, mert az elképzeléseimet ő vette a szárnyai alá, tehát nyilván láthatott bennük fantáziát.
MN: Önben vagy az elképzeléseiben? Hogy mindezt sikerült összehozni, az mennyiben köszönhető az ön személyének?
FÁ: Annyiban mindenképpen, hogy művészileg erre bárki nem lett volna képes. Én most itt kamatoztatom az eddigi pályafutásomat, a bayreuthi fesztiválokon szerzett tapasztalataimat. Az üzleti részről nem tudok és nem is akarok nyilatkozni, mert nem értek hozzá. Meggyőződésem szerint a vállalkozás sikere mellett szól, hogy ugyan költséges, de gazdaságos a befektetés, s mivel a piac bővíthető, nem mástól veszünk el. Hiszen aki eljön a mi koncertjeinkre, az nem feltétlenül mond le a máshol megszerezhető zenei élményekről sem!
MN: Ön szerint miben tudnak majd újat nyújtani a világ és Magyarország Wagner-rajongó közönségének?
FÁ: Egyfelől adott a MűPa kivételes akusztikája, mely lehetővé teszi, hogy a zenekar úgy kísérje az énekeseket, hogy a drámai, dinamikai megvalósítás teljes eszköztárát igénybe vehesse, anélkül, hogy elnyomná a megszólalót, ami az operaházakban gyakori probléma. Ez tehát ajándék a karmesternek, mert - a festők hasonlatával élve - így 4-5 színnel több létezik a palettáján. Szintén a terem sajátossága a meglévő igen intim hangulata, amely alkalmas a wagneri muzsika kamarazenei jellegének kidomborítására, és amely a színészi játékban előtérbe helyezi a finom, kiművelt előadó-művészi megoldásokat. Az apró gesztusokat, a félmosolyokat, a mimika eszköztárát. Ez azt eredményezi, hogy "leegyszerűsíthetjük" a darabokban zajló drámát különböző emberek közötti viszonyokra, ami, meggyőződésem, hogy megegyezik a wagneri látásmóddal. Ha ehhez hozzátesszük, hogy egy gyökeresen új látványvilágot kínálunk, amely képes megszólítani a fiatalabb, az átlagoperaházak számára elérhetetlen generációt is, akkor bízvást mondhatom, hogy eredetit alkottunk! A mi előadásunk ugyanis teljes mértékben a MűPa már említett lehetőségeire épül, ezért egy hagyományos operaházban elképzelhetetlen lenne. Annyiban lehet még a jövő útja, amennyiben beengedi a köznapokban már használatos, az opera világától eddig ismeretlen technikai, vizuális megoldásokat, ezzel érthetőbbé téve a színpadon zajló történéseket szélesebb tömegek számára is. Ez ugyanakkor könnyít a rendező feladatán is, mert minél több eszközt használhat, minél inkább multimédiás előadásban gondolkodik, annál inkább el tudja választani a szerepet a szereplőtől, egy sokkal szerteágazóbb jelentésvilág megalkotására nyerve így képességet. Az biztos, hogy elképzeléseink nagymértékben hozzájárulhatnak egy kifinomultabb színészi munka meghonosodásához is, ahol igen takarékosan kell bánni az akciókkal, szemben a nagyobb méretű, rosszabbul bevilágított, hagyományos operai terekhez képest. Még egyszer hangsúlyoznom kell, hogy erre alapvetően a helyszín jellegzetességei jogosítanak fel minket, bizonyos megoldások pedig még a tetralógián belül sem működnek egyenlő hatásfokkal. Nagy hangsúlyt fektetünk a zene és a színészi munka megfelelő összhangjának kialakítására, egymáshoz viszonyított helyzetük újragondolására is - mind egy művön belül, mind a teljes életművet vizsgálva. Míg a Trisztán és Izolda vagy a Parsifal alapvetően a zene elsőbbségére épül, addig a Ring elsősorban színházi előadás. Az első esetben az jelenti a feladatot, hogy a zenén áthatolva megteremtsük a megfelelő kifejezésmódot, a másik esetben viszont az, hogy az előadás ne legyen túl színpadias. Meggyőződésem, hogy Wagner rendezéssel kapcsolatos elképzeléseit is ilyen szemüvegen keresztül kell szemlélni, újragondolni. Mindez persze majd a sorozat végére érlelődik ki teljes bizonyossággal.
MN: Ezen a téren mennyiben dominálnak az ön és mennyiben a rendező, Hartmut Schörghofer elképzelései?
FÁ: A színpadi történések meghatározása alapvetően az én felelősségem, maga a tervezés nem. Értelemszerűen elsősorban a zenével foglalkozom, s miután kialakítom az ezzel kapcsolatos álláspontomat, azt megbeszélem vele, s a látványvilág kialakítását az ő fantáziájára bízom. Alapvetően a zenekarral és az énekesekkel foglalkozom, elég nagy feladatot ad ez önmagában is - kevés a próba, a tapasztalat, a tudás 80 százalékát vezényléssel kell átadnom, ami nem új, hiszen az operák dirigálása amúgy is a mozdulatokon alapszik, és nem az előzetes megbeszélésen.
MN: Úgy tűnik, számításaik beváltak, hiszen "minden jegy elkelt", ráadásul az idehaza szokásos gáncsoskodás sem észlelhető egyelőre.
FÁ: Nincs olyan sok ehhez hasonló fesztivál, így kétségtelenül nemzetközileg is nagyon nagy az érdeklődés. Mindenhonnan érkeznek nézők, nyugodtan mondhatom, hogy bekerült a világ zenei köztudatába a rendezvénysorozat. Olyannyira, hogy már világhírű énekesek is jelezték, szívesen vállalnának szerepet a produkciókban - legutóbb épp a kitűnő szoprán, Nina Stemme ajánlkozott! A kérdés most már csak az, vajon a hazai köztudatba is bekerülünk-e. Idehaza ugyanis nem szokás évekre előre tervezni, sem a nézők, sem a szervezők szempontjából. Mit mondjak akkor most az említett énekesnőnek, aki legkorábban 2012-ben ér rá, nekünk viszont belátható szerződéseink - ha értesüléseim helyesek - 2010-ig vannak?
MN: Ennek fényében milyen utakat lát a további fejlődésre?
FÁ: Szeretnék megteremteni egy, a bayreuthi fesztiválhoz hasonlító, alapvetően a Wagner-életmű feldolgozását célként maga elé tűző hagyományt. Ennek része lenne a világon rendszeresen játszott 10 opera folyamatos színre vitele, valamint a teljes wagneri zenei életmű gondozása, ápolása is, de gondot fordítanánk a zenetörténeti kutatásokra is. Terveink szerint minden évben kétszer négy nap alatt megtekinthető lenne a Ring, 2009-ben ismét előadnánk a Parsifalt, azt követné 2010-ben a Trisztán és Izolda.
Szeretném mindezt egy nemzetközileg is elismert Wagner-műhellyé fejleszteni, ahol elismert mai és egykori Wagner-énekesek tarthatnak mesterkurzusokat, fiatal zenészek nyerhetnek képet a zenekari előadásmód sajátosságairól. Zenetudósok, intendánsok látogassanak el hozzánk, a kizárólag csak itt látható előadások miatt. A jövőt illetően úgy érzem, a Wagner születésének 200. évfordulójáig hátralévő öt esztendő alatt mindez kifuttatható, s minden belefektetett forint busásan megtérül. Tágabb értelemben véve azt szeretném, ha velem együtt a döntéshozók is abban lennének érdekeltek, hogy a főváros zenei értelemben véve is egyre inkább világváros legyen.
