Kis képernyős vagyok - Nadine Labaki színésznő, filmrendező

Film

A citromos cukormázból készült depilálókrémhez címzett romantikus komédiája a tavalyi cannes-i filmfesztivál nagy sikere volt. Megjelenésünk napjától fut a pesti mozikban a Karamell, első nagyjátékfilmje, melyben - biztos, ami biztos - Layale, a gyönyörű fodrászlány szerepét önmagára bízta. Párizsban beszélgettünk vele.

 

Magyar Narancs: Engem a dolog egy kicsit Tony Marshall Vénusz szépségszalonjára emlékeztet.

Nadine Labaki: Az egyetlen hasonlóság, hogy az is egy szépségszalonban játszódik, minden más: a szereplők, a társadalmi háttér, a valóság és a látszat függönyvilága, pláne a karamell érzéki illata.

MN: Szimbólum a szépségszalon?

NL: Intim közeg, ahol a nők reményt kapnak. A férfiaknak pedig beindítja a kíváncsiságát: mi mehet a paraván mögött? A látszat és a valóság közötti színfalat jelképezi.

MN: Miért lett filmrendező?

NL: Gyakran volt háború, kijárási tilalom, nem mehettünk iskolába. A négy fal közé zártan az egyedüli élményforrást és a külvilággal való kapcsolatot a televízió jelentette. A legnagyobb örömöt az esti tévés mozizásban leltem. Válogatás nélkül néztem indiai, egyiptomi, európai, főként spanyol, francia és olasz filmeket. Az vagyok, amit a kis képernyőn láttam. Főként a realista és neorealista filmek érdekeltek, mindaz, ami közel áll a valósághoz és normális, valódi. Nem szeretem a hősöket, mert a valóságban sem léteznek.

MN: Ezért választott - önmagát leszámítva - amatőr szereplőket a Karamellhez?

NL: Szeretném megadni a nézőknek a lehetőséget, hogy megfigyeljenek embereket a maguk puszta létezése közben. Éppen olyanokat, mint ők, akikhez közük van, akikkel azonosságot tudnak vállalni. Én sem vagyok profi színész, ez a második szerepem. Képzettségemnél és vágyaimnál fogva rendező vagyok. A színészet inkább próbálkozás, hogy olyasmivel kísérletezzek, amire másképpen nincs módom. Védettséget nyújt, más lehetek. A valóságban elképzelhetetlen, hogy az ember különböző szerepekbe bújik, vagy ha igen, bolondnak tartják.

MN: Hol tart a mai libanoni társadalom?

NL: Libanon csupa ellentmondás. Keresi még az identitását, az egyensúlyt a tradíciók megőrzése és a modernizáció között. Kitört ugyan a fejlődés irányába a nyugati civilizáció hatására, másfelől a családi, vallási, erkölcsi hagyományok tekintetében eléggé zárt.

MN: A korosztályabeli harmincas nők és a fiatalabbak bizonyára fokozottabban keresik a kifejezés szabadságát.

NL: Egy libanoni nő szabad, nincs alárendelt viszonyban a férfiakkal, gyakorolhatja a jogait. Mégsem tartom ezt a szabadságot valódinak.

MN: Miért?

NL: Sajnos nem vagyunk annyira szabadok, amennyire hisszük magunkról. Az esetek többségében titokban kell megélni, titokban kell tartani a szüzesség elvesztését házasságkötés előtt, az egyneműek kapcsolatát. A saját neméhez vonzódó szereplő a Karamellben mások tekintetétől rettegve képtelen elfogadni saját magát, végül megutálja a testét. Félünk attól, hogy az ilyesmi kitudódik a családban, hogy mit szólnak hozzá a szomszédok. Változatlanul fokozottan tekintélyelvű a libanoni társadalom, ahol a családfőnek, legyen az bármilyen hitvány, hatalma van.

MN: Mit gondol, ha a 2006-os vagy a mostani harcok után csinálja ezt a filmet, másként szólna?

NL: Én is feltettem magamnak ezt a kérdést, de nem tudom megválaszolni.

Szentgyörgyi Rita

Karamell

Kis műhelytitokkal kezdünk, mint a nagyok szokták. Nemrégiben Forman mutatta meg, hogyan készül a rézkarc, nem is kisebb mester, mint Goya keze által, ezúttal pedig a cukorgyanta sül-fő egy bejrúti szépségszalon hátsó traktusában. Na, de hogyan fő, az itt a lényeg: oly vidám életigenléssel fortyog a ragacs, hogy szinte meg kell zabálni. Noha ez még csak a főcím, olyan magasra csapott máris a nosztalgikus jókedv, hogy félő, előbb-utóbb a karamell (a tárgyalt gyantafajta lelke) is rágyújt egy nótára, de ez - mármint a dal & tánc - a szépségszalon dolgozóira hárul, elvégre az ő örömeik és szívbéli fájdalmaik, vonzalmaik és lábápolási szokásaik, illetve szőrtelenítő technikáik állnak a középpontban. Egy széplelkű közlekedési rendőr alakjában Jávor Pál libanoni hasonmása is ott somfordál a sarkon, és csak arra vár, hogy a szép szőrtelenítőnő (maga a forgatókönyvet is jegyző rendezőnő) végre belássa: házasemberrel nem megy. Férfiakat egyébként csak elvétve látni, ők leginkább házassági igazolást követelő szállodai portásként és erkölcsrendészi minőségben, a maradi szokásrend képviselőiként igazolják a rendezői mondanivalót, miszerint békeidőben sem minden fenékig tejfel a felvilágosult libanoni lányok és asszonyok számára. Persze történeten túli tanulságunk is akad; eszerint a filmezés tanítható szakma, melynek világfilmes szakágában Nadine Labaki jelesre teljesített.

A Budapest Film bemutatója

Figyelmébe ajánljuk

„A Száraz november azoknak szól, akik isznak és inni is akarnak” – így készítették elő a Kék Pont kampányát

Az idén már kilencedik alkalommal elindított kampány hírét nem elsősorban a plakátok juttatják el az emberekhez, hanem sokkal inkább a Kék Pont önkéntesei, akik a Száraz november nagyköveteiként saját közösségeikben népszerűsítik a kezdeményezést, sőt, néhány fővárosi szórakozóhely pultjaira „száraz” itallapokat is visznek.

Állami támogatás, pályázatírás, filozófia – Kicsoda a halloweeni tökfaragást megtiltó zebegényi polgármester?

Ferenczy Ernő még alpolgármesterként tevékenyen részt vett abban, hogy az előző polgármester illetményét ideiglenesen felfüggesszék. Közben saját vállalkozása tetemes állami támogatásokban részesült. Zebegény fura urát úgy ismerik, mint aki alapvetően nem rosszindulatú, de ha elveszíti a türelmét, akkor stílust vált. 

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.