Denzel Washington-heteket tartunk (lásd A Védelmező 2.), soha rosszabbat! Ha mégis cöcögne valaki, mert vannak, akiknek semmi sem elég jó, majd emlékezzen vissza, ha jön a Mark Wahlberg-maraton. A jó színész rossz filmekben ismerszik meg igazán, és Denzel Washington a puszta jelenlétével, nézésével-járásával, szemöldöke húzogatásával és homloka ráncolásával a héten már másodszorra ment meg egy filmet. Ezúttal nem lőfegyverekkel semmisíti meg az ellent, hanem megingathatatlan, ma már csak megmosolygott mozgalmakon edződött idealizmusával. A bogaras jogászkülső igazi szellemi akcióhőst takar, ne tévesszen meg senkit a paragrafusok mögül kihunyorító főhős bő nadrágja, nevének tüntető régimódisága, rögeszmés motyogása és az az utolsó kelet-európai nyugdíjasdivat szerinti mellény, amelyet a sztár olyan büszkén visel, mint háborús veterán a bevetésért kapott érdemérmet. Átlátszó persze ez a sok kicsinyítőképző a nagy emberen, de nagyon azért nem bánjuk, mert nemcsak a golyóálló mellény, de az intellektuális mellényesség is jól áll Denzelnek. De az igazi mutatvány mégiscsak az, amikor, mint valami álruhás Mátyás király, ránk, halandókra emeli fenséges tekintetét. Géppuskanézésével olyan jóságsorozatokat ad le ilyenkor a pénz oltárán áldozó jogászgenerációkra, hogy a fiatalok magukba és BMW-jükbe szállnak, és menten jó útra térnek. Denzel eközben gyalogosan járja Los Angelest, táskáját szorosan maga mellett tudva; nagy reformtervet rejt az ódon irattartó. Hősünk az utolsó gyalogos LA-ben, ha vízen járna, az sem lenne nagyobb szenzáció.
Forgalmazza a Bontonfilm
