„Húsz éve közel ugyanazt az összeget kapjuk, de az árak elszaladtak. Nagyon nehezen élünk meg a szinkronizálásból, ezért mindenki mindent elvállal, hogy fenntartsa magát és a családját” – mondja Tomasevics Zorka szinkronrendező. Bár a gázsik befagytak, szinkronizálandó filmből sok van, így a szakmát lassan, de biztosan felhígította az olcsóbb, kvalitásaiban hiányosságokat mutató munkaerő. Az A kategóriás színészek – épp a méltatlan körülmények miatt – egyre kevesebbet szinkronizálnak. A sokszor mellékállásban végzett fordításokban és a rohanva felvett szinkronokban pedig elszaporodtak a hibák, ám szakirányú tévedéseket kiszűrő lektort, illetve stiláris tényezőkért felelős dramaturgot manapság csak elvétve alkalmaznak. „A magyar szinkron olyan, mint a csapvíz. Húsz évvel ezelőtt eszünkbe sem jutott ásványvizet inni, mert jó volt az is. De ha most megkóstolnád a régit, soha többé nem akarnál a csapból inni. Ez történt a szinkronnal is: lassan elromlott, és menet közben észre sem vettük a változást” – mondja Galambos Péter, akit a Jóbarátok Ross Gellerének magyar hangjaként ismert meg az ország.
| ||
Blattolva veszik fel
„A kereskedelmi televíziók megjelenésével hatalmas mennyiségű szinkronizálni való film jött be az országba, és sok szinkronstúdió alakult – köztük sufnituninggal működő pincestúdiók is. Elkezdődött egy árverseny, ami leszorította és lent is tartja az árakat” – fejtegeti az okokat Galambos. A szinkronstúdiók gyakran több évre előre megállapodnak a megrendelőkkel, hogy egypercnyi anyagot mennyiért szinkronizálnak. „Ezt az ún. percdíjat szorozzák fel a film hosszával, és ebből kell kifizetniük a szinkronrendezőt, a hangmérnököt, a vágót, a gyártásvezetőt, a dramaturgot, a színészeket, a technikai és adminisztratív személyzetet, plusz a biztonsági őrt és a rezsiköltséget, és akkor a stúdió profitjáról még nem is beszéltünk. Ez a percdíj a kereskedelmi televíziók magyarországi indulása óta nemhogy nem nőtt, de egyenesen csökkent” – fűzi hozzá Szalay Csongor szinkronszínész.
Sokan ezért kénytelenek egyre több munkát vállalni, ám ugyanazért a tekercsdíjért egyre többet kell szinkronizálniuk. A tekercs a szinkron eredetileg 15-20 másodperces egysége, amit egyben mond el a színész (az elnevezés még abból az időből maradt fenn, amikor effektíve be kellett fűzni a filmtekercset a lejátszáshoz), de a tekercsek hossza az elmúlt években akár másfél percre is felszökhetett, miközben a díjszabásuk nagyjából ugyanannyi maradt. Egy tévéfilm szinkrontekercsének ára például 200 és 350 forint között mozog, de 350-et csak a nagy nevek kérhetnek el. A probléma a mellékszerepeknél van, hiszen egy átlagos mellékszerep 5-10 tekercset jelent, amivel egy színész maximum 3000 forintot keres meg. „Ha ebből levonjuk az utazásra fordított idő és a benzin költségét, akkor még diákmunkaszinten is elfogadhatatlan órabér jön ki, a csatornák viszont évekig, évtizedekig is ismétlik a filmeket, közben tetemes reklámidőt értékesítve” – mondja Szalay Csongor.
A másik nehézséget a tempó gyorsulása jelenti. A színészek manapság szinte „valós időben” szinkronizálnak, emiatt a lassabb reagálású, de nem kevésbé tehetséges színészek kikopnak a szakmából. „Egy hangalámondást például blattolva veszünk fel. Elindul a felvétel, én olvasom a szöveget, és halkan lapozok, hogy ne hallatszódjon be. Hiba esetén a problémás részt újravesszük, de egy 45 perces filmet, amiben 42 perc a narráció, 60 perc alatt kell felmondanom, úgy, hogy előtte nem olvastam a szöveget” – meséli Galambos.
A rendező és a színész ma már nem tud hosszas eszmecserét folytatni a szerepről, egy-két instrukcióval kell helyrerakni a figurát, és a félrefordításokra is ott, helyben kell jó vagy legalábbis jobb megoldást találni. „Nagyon gyors reagálást kíván meg a szinkronszínészektől a mai tempó” – mondja Molnár Levente színész, dramaturg. De a nagy iramban a külföldi verzió hanglejtését is automatikusan átveheti a színész. „Ma már fülhallgatóval hallgatjuk az eredeti hangot, és nagyon kell rá figyelni, hogy a külföldi színész hangsúlyai ne vigyék félre a magyar mondat ívét” – teszi hozzá.
Bravúrokra nem lehet berendezkedni
A rendszerváltás előtt akár egy hónap is jutott egy mozifilm szinkronjára, ma ez egy-két hét, tévéfilmek és sorozatok esetében pedig egy nap, vagyis 10-12 óra. Az is előfordul, hogy a forgalmazó vagy a tévécsatorna ad hoc módon vásárol meg egy filmet, és azonnal szinkronizáltatni akarja. „Az Oscar-díjas filmek esetében egy héttel előbb tudjuk meg, melyek a jelöltek, és ha éjjel-nappal dolgozunk, akkor tartani tudjuk a szűkös határidőt. De ezek bravúrok, és bravúrokra nem lehet berendezkedni” – mondja Tomasevics Zorka, akinek önéletrajzában olyan filmek és sorozatok szerepelnek, mint a Vészhelyzet vagy a Roger nyúl a pácban.
Szinkronrendezőként neki az a dolga, hogy ráterelje a színészt a szerepére, vigyázzon a nyelvhelyességre, a megfelelő intonációra, a szájmozgás szinkronitására, és arra is, hogy a színész hűen tolmácsolja az érzelmeket. Az utóbbi időben sokszor a lektor szerepét is a rendező veszi át, ugyanis a szakellenőrzést ritkán fizetik meg a forgalmazók, ami különösen az ismeretterjesztő filmek esetében jelent súlyos problémát. Tomasevics Zorka legjobban az összmuszter fázist hiányolja a mai szinkronmunkából, amikor a rendező és a hangmérnök a megrendelővel együtt végignézi a filmet, hogy kiszűrjék az esetleges hibákat. Erre manapság kizárólag a moziszinkronoknál kerül sor.
Fülsértő hibákkal elsősorban a pongyola fordítások miatt lehet találkozni, a szakmát ugyanis ellepték az angolul még csak-csak, de magyarul egyre kevésbé tudó fordítók. „Egy szinkrondramaturg nem csupán lefordítja, hanem átülteti magyarra a külföldi filmeket. Ehhez stilisztikai változtatásokat kell eszközölni, erre pedig kevesen veszik a bátorságot” – mondja Lőrincz Ágnes. A szinkrondramaturg feladatai közé tartozik, hogy pontosan visszaadja a film információit, mondanivalóját és érzelmi tartalmát, miközben megőrzi a mű stílusát, magyarítja a poénokat, és áthangolja a kulturális utalásokat, áthidalva az eredeti és a magyar nyelv hosszúsága és tagolása közötti különbségeket – és akkor az olyan művészi kezdeményezésekről még nem is beszéltünk, mint amikor Speier Dávid rímbe szedte az Asterix és Obelix: A Kleopátra-küldetés szinkronját.
„A nyolcvanas években a magyar televíziónak alkalmazott dramaturgjai voltak, akiknek havonta 100 percnyi filmet és 100 percnyi hangalámondást kellett lefordítani. Volt idejük mindennek utánanézni, és a finomhangolásokkal is el tudtak játszani. Ma egy dramaturg 100 percnyi filmet kevesebb mint egy hét alatt kénytelen lefordítani. Hangalámondáshoz készült szövegből 25-35 percet lehet megcsinálni naponta, aminek a percdíja 300-400 forint. Egyszer kiszámoltuk, hogy 800 forintra kéne ezt feltornázni, hogy kijöjjön a nettó havi 200 ezres fizetés. De ez kivitelezhetetlen, mert a stúdió nem tud árat emelni, és mindig lesz, aki olcsóbban vállalja a fordítást” – mondja Lőrincz Ágnes dramaturg. Szerinte a kisebb stúdiók akár középfokú nyelvvizsgával rendelkező egyetemistákat is alkalmaznak, a fordítók pedig, mivel nehezen tudnak megélni a szakmájukból, túlvállalják magukat, és az is gyakran előfordul, hogy másodállásban, esténként és fáradtan próbálnak dolgozni.
A magyar sikerült a legjobban
A mozi-, a DVD- és a tévészinkron között mind díjszabás, mind határidők, mind minőség szempontjából jelentős különbségek lehetnek. A minőségromlást elsősorban a futószalagon, „darálva” készített tévéműsorok esetében lehet tetten érni, amiknek a presztízsük és a bérezésük is alacsonyabb. Kiemelt gázsi a moziszinkronért jár, de ott ellenőrzik is a minőséget. Galambos Péter szerint nemritkán kapnak olyan visszajelzéseket a nagy amerikai stúdióktól, hogy a filmjeikhez készített több mint 30 szinkron közül a magyar sikerült a legjobban. A Narancs által megkérdezettek mind egyetértettek abban: ha van rá idő, pénz és energia, világszínvonalú szinkront tudnak készíteni a magyar stúdiókban.
A nagy stúdiók szigorú szabályok alapján adják ki a filmeket. „A hollywoodi majorök szerződésben állnak a magyar forgalmazóval, aki elmondja, hogy szerinte hány nézője lesz a filmnek, mennyi árbevételt fog hozni, és ehhez milyen marketing- és szinkronköltségre van szüksége. A forgalmazó ezeknél a filmeknél x százalékig részesedik a haszonból, a költség és a többi bevétel pedig az amerikai stúdióé. S mivel nekik a legmagasabb minőség kell, ők a legjobb szinkronstúdiókkal dolgoztatnak” – magyarázza Kádár Zoltán, a Pro Video Film & Distribution Kft. ügyvezető igazgatója. „A független filmek esetében más a helyzet, ott az árbevétel nagyobb százaléka marad a forgalmazónál, cserébe nagyobb kockázatot vállal, és a reklám- és szinkronköltségeket is neki kell viselnie. Persze a függetlenek is tökéletes minőséget várnak el, de ilyenkor a hazai forgalmazó mérlegelheti, melyik szinkronstúdió felel meg neki a legjobban ár-érték arányban.”
Kádár Zoltán arra is felhívja a figyelmet, hogy a szinkronbérek kérdését csak az egész iparág összefüggéseiben érdemes vizsgálni, eszerint pedig nincs sok esély rá, hogy nőjenek a gázsik. „A forgalmazó akkor tudna többet fizetni, ha növekedne a piac, Magyarországon viszont egyre kevesebben járnak moziba. A DVD-árak is beálltak, a piac értéke pedig 20-25 százalékot csökken évente, miközben a logisztikai költségek, a járulékok nőnek. Egy 30-50 ezer nézőt hozó filmnél is a költség fontos részét teheti ki a szinkron, ezért a forgalmazónak figyelni kell, mennyit költ rá. Az áremelést csak a profitjából tudná kifizetni, ami viszont neki is alig van – sorra zárnak be a forgalmazó cégek.”
Kovács Anita, a Pannonia Sound System produkciós vezetője szerint a szinkronstúdiók sincsenek jobb helyzetben, hiszen a minőséget akkor is tartaniuk kell, ha túl szűkre szabja a megrendelő a szinkron költségvetését, és a díjazás tekintetében is meg van kötve a kezük, így az áremelést forszírozó színészek és a forgalmazók között két tűz közé szorulnak. „Általában szerződéses partnerekkel, kialkudott, fix áron dolgozunk, s bár próbálkoztunk korábban, nem sikerült áremelést elérnünk. A csatornák meghívásos tenderen választják ki a stúdiót, és ilyenkor bizony bele kell mennünk az árversenybe, ha életben akarjuk tartani a Pannoniát. Azért volt már példa arra is, hogy az egyik partnerünk olyan árversenybe kényszerített minket, amire nemet mondtunk. A szinkron elkészült, tehát van, aki minden eszközt megragad, hogy munkát szerezzen.”
Nem hagyhatjuk
Ha emelt gázsit egyelőre nem, valamilyen jogdíjat – úgy tűnik – kapnak majd a színészek és a szinkronrendezők, amit a Szidosz (Színházi Dolgozók Szakszervezete) áprilisban felállt Szinkron Alapszervezete harcolt ki. Egyik első sikerük, hogy bizonyos televíziós ismétlések után a szinkronrendezők és a színészek idén már kapni fogják az Előadóművészi Jogvédő Iroda és a FilmJUS által kezelt és a tévécsatornák által fizetett ún. kisjogdíjat, ám jogdíjuk jelentősebb részéről, a külföldi forgalmazóknál lévő ún. nagyjogdíjról továbbra is le kell mondaniuk a szerződésükben.
A szakszervezet tervei között az is szerepel, hogy felállítson egy olyan minőségbiztosítási rendszert, amely kiszűrné a vállalhatatlan szinkronokat, hisz azok az egész szakma presztízsét rombolják. Szeretnék létrehozni a saját továbbképzésüket, illetve visszahoznák valamilyen formában a rendszerváltás előtt, a Pannónia Filmstúdió idejében még létező pontrendszert, ami értékelné a szinkronban dolgozók munkáját. A szakmai minimum felállítása azért is elengedhetetlen Galambos Péter szerint, mert a szinkron minőségének romlása a magyar (beszéd)kultúrára is óriási hatással van. „A magyar lakosság döntő többsége csak a tévén keresztül találkozik dramatizált szöveggel, és ha a túlnyomórészt amerikai filmek és sorozatok félrefordított, magyartalan, anglicizmusokkal és idegen hangsúlyokkal teli szinkronizált változatait nézik, akkor ezt a nyelvezetet kezdik el használni ők is. A legfőbb áldozatai e torzulásnak a gyerekek, akik napi 3-5 órát töltenek a mesecsatornák előtt. Ez a mi felelősségünk, és szakmai önérzetből, a magyar kultúráért érzett aggodalom miatt sem hagyhatjuk, hogy a magyar szinkron ilyen állapotban maradjon.”
