A pornómozik lehettek ilyenek: vasárnap délután a verőfényes napsütésben, míg a családok utolsó fürdőzésükre készülnek a Balatonban, egy fővárosi moziterem áporodott sötétjében néhány meglett férfiember mered a vászonra, kínosan ügyelve rá, hogy a lehető legtávolabb helyezkedjenek el egymástól. A vásznon orknak nevezett, embertelen izomkolosszusok és embernek nevezett, páncélozott kardforgatók feszülnek egymásnak egy olyan háttértörténet előtt, melyet – maradva a hasonlatnál – egy hetvenes évekbeli pornóproducer (igen, akkor még ügyeltek a történetmesélésre) is megmosolygott volna a bajusza (kötelező pornóproduceri tartozék) alatt. Azokat a férfiakat, akik orkokat bámulnak a sötétben, míg mindenki más a Balatonban pancsol, mi több, az orkbámulást akkor bonyolítják, amikor már rég mindenki látta, lemondóan lehülyézte, a videójáték-filmek újabb fölösleges iparági szemetének nyilvánította Duncan Jones filmjét, szóval ezeket a férfiakat súlyos orkfüggőként ismeri az orvostudomány. Ők azok, akik minden iparági szemétben meglátják a szépet, még egy olyan megnyerhetetlen műfajban is, mint a videójáték-adaptáció, ha orkot jelez a moziműsor. Jones Warcraft filmje, melyet Kínán kívül mindenki kifütyült, de Kínán belül mindenki éltetett (vajh’ mit mond ez a világról és mit a kínaiakról?), szóval a Warcraft-film maga a tökéletes trash, melynek láttán újbóli igazolást nyer a mondás, miszerint az egyik ember szemete a másik ember kincse (nem, ezt nem egy pornóproducer mondta).
Forgalmazza a UIP–Duna Film
