"A csehek ostobák" (Jirí Menzel filmrendező)

  • Hungler Tímea; keretes: - ts -
  • 2007.09.13 00:00

Film

A Moziünnepen járt nálunk, az Őfelsége pincére voltam című filmje premierjén.

Magyar Narancs: Ismét Bohumil Hrabal írásából készített filmet. Mit szólna hozzá a mester?

Jirí Menzel: Ő nagyon udvarias és kedves ember volt, sosem mondott semmi kellemetlent a filmjeimről, még akkor sem, ha valamelyik nem tetszett neki. Sokkal okosabb és bölcsebb volt nálam, szélesebb spektrumot fogott át a művészete, ennek ellenére nagyon értettük egymást. Dolgoztunk annyit közösen, hogy tudjam, tetszene neki az Õfelsége pincére voltam. A mai napig hiányzik nekem, akár emberileg, akár pedig közvetlen munkatársként.

MN: Mégis, amikor önnek ajánlotta fel a regényt, először visszautasította.

JM: Ez több mint huszonöt évvel ezelőtt volt! Úgy gondoltam, elég volt már a Hrabal-adaptációkból, próbálkozzon más is. Túlzottan gazdag az ő irodalma ahhoz, hogy csak én adaptáljam a műveit, hiszen én mindig csak egy bizonyos szeletét tudom kiemelni az írásainak, pedig Hrabalnak rengeteg arca van, egy másik rendező a sötét tónusokat is megmutathatná, amikor szegénységről, katasztrófákról ír. Erre például én nem vagyok képes.

MN: A helyén kezelik őt ma Csehországban?

JM: Semmiképpen sincs akkora kultusza, mint Magyarországon vagy Lengyelországban. Csak a halála körülményeivel foglalkoznak maximum. A csehek ostobák, és most nemcsak Hrabalról van szó, hanem általában a kultúrához való hozzáállásunkról, Forman vagy Havel megítéléséről. A csehek nehezen viselik, ha valaki jobb náluk. Ti, magyarok büszkék vagytok a saját művészeitekre, a csehek viszont azt mondják: "Te Úristen, mit lát a világ ezen a Kunderán?" Ez nagyon sokszor megtörtént már - ha kaptam például egy produceri felkérést, sokan megkérdezték: "De miért pont Menzel? Miért megint ő?" Mi, csehek egy bizonyos szinten állunk, és ezt most a szó rossz értelmében értem. Ne feledjük, hogy Dvorákot az amerikaiak, Smetanát pedig a svédek fedezték fel.

MN: Ettől függetlenül jól érzi magát Csehországban?

JM: Persze, hisz én sem vagyok különb a többieknél, én is megkérdezem, hogy: "Miért éppen Forman, miért nem én?"

MN: Az utolsó filmje óta több mint tíz év telt el. Ez idő alatt színházban rendezett. Kondícióban tartotta?

JM: A színházi munka formában tart, ráadásul a próbákhoz később is kell felkelni, mint egy forgatáshoz, én pedig lusta vagyok. Színházban azért jó dolgozni, mert csak tíztől kettőig tart a munkaidő.

Hungler Tímea

Őfelsége pincére voltam

My Cesi neválcíme - suttogja a képünkbe Menzel hőse a film eszmei mondanivalóját, pedig még csak alig több mint egy órája tart a műsor. Nos, e közlés ("Mi, csehek nem háborúskodunk") annak sem lehet olyan fene nagy nóvum, aki történetesen nem olvasta a Svejket. Na de míg idáig eljutunk!

Addig konkrétan fradikolbász: híradójelenetek, animációs betét és tengernyi önidézet, lányok, asszonyok, régi csibészek, nosztalgiavonat. Semmi érdekes, főszerepben a cseh kisember, ezúttal: szó szerint (ti. alacsony termetű). Mondhatnánk, hogy megint, hisz a cseh filmkészítés épp a kisember viselt dolgainak poétikus ábrázolásával vált széles körben elismertté - annó dacumál. Mint a fenti interjúban is meséli, régi sztorija ez a rendezőnek (mármint a viszonya e Hrabal-művel) - akkorra nyúlik vissza, amikorról Menzel utolsó értékelhető filmjére (Az én kis falum; 1985) és (eddig) utolsó Hrabal-adaptációjára (Hóvirágünnep; 1983) emlékszünk. A kérdéskör (lesz-e, nem lesz-e; ki csinálja, ő-e, más-e) persze az eltelt negyed század alatt folyamatosan terítéken volt, bár alkalmasint csak a zaftosabb részletek jutottak el mihozzánk belőle (a neves rendező egy korlátdarabbal vagy széklábbal támadott meg egy producert a híres Karlovy Vary-i filmfesztiválon, amiért az nem az ő tetszése szerint kezelte a mű jogait, ilyenek).

Nos, a látottak szerint a projektet kétségkívül felőrölte az idő vasfoga (ha még csak az). Ugyanakkor a világhelyzetünk határozottan úgy fest, hogy ma sem mondhatjuk a kísérletről, hogy kései nevezés lenne, hisz a Benes-dekrétumok, a szudétanémetek ügye, napjaink német-cseh kapcsolatai, meg a mindezekhez kapcsolható lelki (ki kérjen bocsánatot kitől és miért) és materiális (esetleges kártérítések) viszonyok ma is veszedelmesek. Mi sem lenne természetesebb annál, hogy az ország egyik, szerte a világon nagy becsben tartott vezető művésze letegye végre az ez irányú garast. Ráadásul egy másik vitathatatlan tekintély, az egykori harcostárs (Bohumil Hrabal) szellemét megidézve. De ebből most nem lett semmi. Menzelnek az egészről csak a felütésként idézett mondat jutott az eszébe, illetve további hasonmód nevetséges közhelyek (egészen a sör mára végtelenül kínos áráig; ez szégyen). Illetve még annyi, hogy milyen jó is volt valaha filmrendezőnek lenni. Egyáltalán valakinek.

Az Őfelsége pincére voltam nagyon szomorú film. De megtesz nekünk egy szívességet, leszámol egy illúzióval, amivel mi - magyar mozinézők - negyed százada nem tudtunk, nem mertünk semmit sem kezdeni. Vége a nosztalgiának.

- ts -

Forgalmazza a Budapest Film

Neked ajánljuk