Magyar Narancs: Idén nyolcadik jelölése végre Oscar-díjat fialt. Mit jelent ez önnek?
Martin Scorsese: Nem is tudom... Nézze, a filmrendezés sajátos dinamikájához tartozik, hogy amikor az ember fiatal és az energiái első felszínre törésekor sorozatban készít öt-hat filmet, akkor azokban elmond mindent, amit egész addigi életében akart. Hát, meg kell hagyni, elég csalódott voltam, hogy nem nyertem velük. Még csak nem is jelöltek! A Taxisofőrt az év öt legjobb filmje között jelölték, valamint a legjobb férfi főszereplő (De Niro), legjobb női mellékszereplő (Foster) és legjobb zene kategóriájában terjesztették fel Oscarra. Gondoljon bele, csak a rendezőt és az írót felejtették ki! Akkorát csalódtam, hogy azt mondtam: "Ez biztos így is marad." Mi, most menjek haza és sírjak? Nem. Mit tehet ilyenkor az ember? Csinál még egy filmet. Aztán még egyet. A Dühöngő bika sem részesült olyan figyelemben, amit megérdemelt volna. Szerencsém volt, hogy amikor a Nagymenők kijött, az emberek megint észrevettek: "De hisz ez a pasas még mindig itt van!" És újra felfedezték a Dühöngő bikát, felelevenítették, elkezdtek megint írni róla. Ennek azért nagyon örültem. Irtó jó érzés volt.
MN: Dustin Hoffman mesélte: eljött hozzá egy fiatal pasas, aki valami taxisofőrről akart filmet készíteni...
MS: Ez így igaz!
MN: Aztán soha többet nem látta!
MS: Na, erre már nem mernék megesküdni. Csak arra emlékszem, hogy többször találkoztunk, együtt vacsoráztunk. Dustint megkapni a filmedbe akkoriban is óriási dolognak számított. De ő éppen a Lennyt készült forgatni, nem ért rá, elhalt a dolog. Meg valahogy a felfogásunk sem stimmelt igazán, mintha elbeszéltünk volna egymás mellett. Al Pacinóval is volt egy tervem, Modigliani életét filmesítettük volna meg, de aztán nem lett belőle semmi. Ha találkozunk, Pacino mindig azzal ugrat: "Nekem kellett volna adnod a Taxisofőrt!"
MN: Maradt De Niro. Igaz a legenda, hogy önök ketten egy környéken nőttek fel, ugyanazokat az embereket ismerték, de egymást nem?
MS: Bizony, így van! (Brian) De Palma mutatott be Bobnak. 1972-ben. Ez azelőtt történt, hogy az Aljas utcákat megírtam volna. (De Niro két De Palma-filmben szerepelt: The Wedding Party, 1964, Hi, Mom!, 1970 - K. L.). Jó barátom, Jay Cocks kritikus és felesége, Verna Bloom színésznő otthonában voltam karácsonyi vacsorán. Bob odabökte: "Te, én emlékszem rád a Grand Streetről. Én is együtt lógtam ezzel, azzal meg amazzal..." És mondott három-négy nevet, akiket én is ismertem. Ez egy rivális banda volt. Súrlódások állandóan voltak a gangek között. (A gyerek De Niro megfordult barátaival a Mulberry Street-i St. Patrick-katedrálisban is, ahol Scorsese ministránsfiú volt. Itt játszódik A Keresztapa első részének templomi jelenete is - K. L.). Bob ismerte az összes figurát, akikről első filmemet (Ki kopog az ajtómon?) csináltam 1968-ban. Filmesként azokból a dolgokból építkeztem, amiket láttam magam körül. Hogy mit mondott a szomszéd srác, amikor hazajött valami fene nagy balhéból, ahol a szörnyűségek mellett észrevett valami vicceset. Amikor odaadtam Bobnak az Aljas utcák forgatókönyvét, minden szereplőről tudta, kit takar. Tisztában volt vele, ki az, akit ő játszik. Mindenkit ismert a környékemről. Neki ugyan eltért a családi háttere az enyémtől, de pontosan értette, mit jelent egyedül felnőni egy ilyen kemény helyen. Csak évekkel később tudtam meg, hogy az apja festő volt, tehát belátása nyílt a művészvilágba, de én csak ebből a ganges kontextusból ismertem. Ott lófráltunk a Grand és a Mulberry környékén, néha a Haster Streeten, ami még veszélyesebb volt. Egyébként Brian De Palma adta nekem a Taxisofőr forgatókönyvét is. Ő mutatott be az írójának, Paul Schradernek.
MN: A Taxisofőr ma is meglehetősen kemény mozinak hat.
MS: A stúdió iszonyatosan be volt rezelve. Nagyon kis költségvetést kaptunk, 1,3 milliót. Az összes beállítást úgy terveztük meg, hogy Travis szubjektumát tükrözze. Ahogy ő látja a világot. Azt akartam, hogy a közönség a bizalmasa legyen ennek a fickónak. Csak így vonhattuk be őket teljes mértékig a történetbe. Ami ugye katasztrófába torkollik. Több filmemben használok narrációt, valósággal belépek a főszereplő tudatába és úgy mesélem el a sztorit; jóval szubjektívebbek a módszereim, mint a hagyományos történetmesélés. Mert a zsaru máshogy látja a világot, és a bűnöző is máshogy. Az egyenes vonalú és objektívebb történetmesélést mint néző persze szeretem. Hiszen azon nőttem fel. De amikor nekem kéne művelnem, úgy már pokoli nehéz. A téglában végig ezzel küszködtem. Ez az első ilyen filmem. Azért tartottam ki, mert érdekeltek a karakterek. A Taxisofőrt jóval korábban meg akartam csinálni. De Julia Phillips producer elhajtott a fenébe. "Mit csináltál eddig? Egy filmet Roger Cormannek? Na eredj, és gyere vissza, ha valami többet is fel tudsz mutatni! Akkor majd lesz miről beszélnünk!" Hollywood így működik. De legalább őszinte volt.
MN: New Yorkról mesélt a kamerájával, mégis otthagyta a várost. A 70-es években Los Angelesben telepedett le.
MS: Háztömbökben nőttem fel, ki kellett törnöm onnan. Később is, amikor visszatértem New Yorkba, azért költöztem a Tribeca negyedbe (amit később De Niro dobott fel ingatlanfejlesztésekkel - K. L.), amikor még senki sem volt ott, mert nagyon vonzott a lehetőség, hogy hatalmas műhelylakásban éljek. Bármi, csak ne a lakótelep! Los Angelesben nagyon lazán éltünk 73 és 76 között. Mindenki segített egymásnak, beugrottunk a másikhoz a vágószobába, Spielberg jött, beleszólt: "Azt meg mi a fenének csinálod úgy? Mit akarsz azzal a vágással mondani? Így jobb lenne."
MN: Van fogalma arról, körülbelül mennyi filmet látott életében?
MS: Á, dehogy. Miért, maga hol tart?
MN: Lassan háromezernél.
MS: Nem tudom. Eszméletlenül sok időt töltöttem filmnézéssel, olyannyira, hogy eljutottam arra a pontra, amikor már azt sem tudom, hányszor láttam a kedvenc filmjeimet! Ha tévén mennek, csak leveszem a hangot, és nézem a képeket...
MN: Hogyan kapott rá a mozira?
MS: Mélyen érzelmi indíttatású volt az egész, és a szüleimhez kötődött. Azt hiszem, azért, mert nem voltam képes kifejezni, mit érzek irántuk, a közös hobbi volt a módja annak, hogy együtt éljünk át érzelmeket, amikor elvittek a moziba. A filmek többsége tetszett nekik - hát nekem is. Szerintem ezen sosem tudtam túllépni, még most sem, hogy nem élnek már. Anyám 1997-ben halt meg. Ebből az érzelmi kapocsból eredő, azt mondhatnám, már-már vallásos megszállottság hajtott egész életemben. Talán a megfelelés vágya... a szüleim nem voltak nagy könyvmolyok, ezért én is a moziból szereztem első ismereteimet a világról. Csak később fedeztem fel a Moby Dicket, Dosztojevszkijt. Edith Whartontól például Az ártatlanság korát, amiből 1992-ben filmet készítettem, csak 1985-ben olvastam el. A mozi eszköz volt arra, hogy megismerjek más kultúrákat. Ebből következett az, hogy később az olvasmányaimon, a festészeten, a filozófián, a táncon keresztül még többet tanuljak az adott kultúráról. Ma is lenyűgözőnek tartom, hogy egy film képes teljesen új szemszögből láttatni dolgokat. Veszélyes időket élünk, és mindennél nagyobb szükség van arra, hogy a mozi segítségével lássuk, mennyire ugyanolyanok vagyunk mindannyian: emberi lények. Ne feledjük, a háború után a neorealizmus segített rehabilitálni az olasz nemzetről alkotott képet! A sok mozizás már fiatalon oda vezetett, hogy elkezdtem töprengeni azon, miért hat egy-egy film vagy jelenet így vagy úgy. Felismertem, bizonyos eszközökkel milyen hatás érhető el. Elkezdtem vizsgálni a különböző kameraállásokat. Aztán az amerikai musicalek és Fellini rávezettek a kameramozgás tanulmányozására.
MN: A hetvenes évek új Hollywoodját alkotó generáció az első csoport, amely a filmfőiskolákról került ki. Ön is.
MS: Hattömbnyire keletre laktam az iskolától, az olasz negyedben, azon belül is a szicíliaiak utcájában. Soha nem mentem ennél nyugatabbra. Az már túl bohémnek számított a mieink szemében. Apám Roosevelt-párti demokrata volt, mégis konzervatívok voltunk. Katolikusok. De apám, aki a ruhaipari negyedben dolgozott, nem restellte kifizetni az ötezer-ötszáz dollárt tandíjra (szemeszterenként!), hogy azt tanulhassam, amihez igazán kedvem van. Nem is volt ez igazi főiskola. Rövidfilmet is csak a negyedik év után készíthettünk. Ezért van az, hogy máig sok hiányosságom van a filmezés technikai részét illetően. Az operatőreim mindig kiakadnak, amikor sürgetem őket. "De hát Marty, nincs elég fény!" "A fenét nincsen!", vágom rá. Mert nem értek hozzá. De nem ez számít. Hanem, hogy megszállott legyél. Hogy mindennél jobban össze akard hozni azt a filmet. Bocsánat, hogy ezt kell mondanom, de mindennél jobban. Persze csak a saját nevemben beszélhetek. Mások képesek fenntartani egy egészséges magánéletet, és közben jó színvonalon dolgozni. Isten áldja őket! Nekem az őrület bizonyos foka nélkül nem megy. Az ártatlanság korához például két éven át végeztem kutatásokat, hogy oda tudjuk tenni azt a látványvilágot. Egyszer hallottam a szüleim beszélgetését, amint azon tanakodtak, talán nem is vagyok olyan őrült, ha másoknak is tetszik, amiket csinálok. Ekkor nyertem ösztöndíjat a rövidfilmjeimmel. Később természetesen látták az Aljas utcákat, és nagyon felkavarta őket. De elismerték, hogy valósághű filmet készítettem.
MN: Egy ideig viszont pap akart lenni.
MS: Úgy tűnt, nincs más választásom. Ha háromévesen kiderül, hogy asztmás vagy, ami akkoriban nagyon súlyos betegségnek számított, egészségi állapotod megakadályoz abban, hogy részt vegyél a többi gyerek játékaiban, főleg a sportban. Beraktak egy szobába egy lélegeztetőgéppel, és olyan gyógyszert nyomtak belém, amiről 1946 táján nem tudták, hogy felér a speed hatásával. Ilyen helyzetben az embert szükségszerűen az kezdi foglalkoztatni, van-e valami transzcendencia ebben az egészben, ami túllép a környezetemben látható fizikai brutalitáson. Tudja, nagyon kemény környéken nőttem fel. Nem voltam verekedős típus, valahányszor a földre tepertek a srácok, nem kaptam levegőt, bekékült az egész arcom, és még ők gőzöltek be azon, hogy nem tudom megvédeni magam! Nem úgy ment ez, mint a videojátékokban, ahol összevissza szállnak az emberek a levegőben: az érzelmi erőszakon volt a hangsúly. A pszichés terrort nagyon jól ismertem. Az súlyos következményekkel jár. Egész családokra és generációkra hat. A téglában is ez érdekelt. Ezeknek a fiatal férfiaknak a tragédiája. Amikor Leonardo DiCaprio beleegyezik, hogy informátornak áll, onnantól egy percre sincs nyugta. Ha leül az asztalhoz, nem tudja, ki áll a háta mögött. Minden pillanatban lehallgatják. Ezért sosem tud igazán kiengedni. Az erőszak, ami a film végén végigsöpör, már-már biblikus méretű. Nálam nem csak az erőszak megörökítéséről van szó. Hanem az eljövendő erőszak fenyegetéséről, ez az, ami igazán számít a világban. Úgy nőttem fel, hogy megtanultam érzékelni ezt a fenyegető, baljós atmoszférát. Talán túlságosan érzékeny is lettem rá. De mindig tudtam, mikor fog kitörni az erőszak. És úgy is történt, ahogy sejtettem. Szüleim sokat aggódtak miattam, mert meglehetősen instabil karakter voltam. Elkezdtem hát hittanra járni, és papnak készültem. De nem voltam túl odaadó.
MN: Mert?
MS: Találkoztam egy ifjú hölggyel, és megváltozott a világ.
MN: Vallásos vonzódásait aztán átvitte a moziba. Krisztusról és a dalai lámáról is készített filmet.
MS: Olyan téma ez, amihez kétségkívül nagyon vonzódom. Filmjeim olyan emberekről szólnak, akik a modern világban élnek. De mindig az érdekelt: lehetséges-e spirituális életet élni ilyen körülmények között? A ringben, bokszolóként. Vagy kaszinósként. Már fiatalon is ez izgatott. Annak, akit úgy átitat a római katolikus vallás, mint engem, önkéntelenül is efelé indulnak el a gondolatai. Mert láttam jó embereket, akik piszok rossz dolgokat követtek el.
MN: Újabban rajzfilmhőst is kreáltak önből. Miért mondott igent a Cápamesére?
MS: Mert Jeffrey Katzenberg, a DreamWorks egyik alapítója eljött hozzám az irodába. Ez nála nagy dolognak számít. Ugyanis mindenki hozzá jár be. Hozta az összes rajzot, látványterveket, kirakosgatta elém az összes festményt. És ott volt ez a halacska is, azokkal a nagy szemöldökökkel. Szabályos kis prezentációt tartott nekem. "Marty, miért nem csinálsz velem egy filmet, amit végre a kislányod is megnézhet?" Nem tudtam nemet mondani. A lányom ötéves. Megnézte a filmet: "Apa, de hát mindig olyan komoly vagy!" "Tudom, édesem, tudom..." Máskor meg kopog az ajtómon, és bejön. "Miért beszélsz olyan hangosan a telefonon?" "Mert egy filmet próbálok összehozni, aranyom."
MN: Most egy japán eposzt készít elő.
MS: Tizenöt éve foglalkoztat ez a terv. Végre-valahára elkészültem a forgatókönyvvel. Shusaku Endo regényén alapul, a címe: Csend. Két portugál (jezsuita) papról szól, akik beszöknek a 17. századi Japánba, hogy ott papi szolgálatot teljesítsenek a keresztényeknek, mert e vallás akkoriban be volt tiltva az országban. A sztori két kultúra találkozásáról és konfrontációjáról szól, ahogyan az egyik ráerőlteti magát a másikra. A szereplők többségét megölik. Anyákat, gyerekeket. Mellesleg igaz történet. A könyv gyönyörű, igazán jól megragadja a kereszténység természetét, ez a történet lényege. Már ezen a nyáron el akartam kezdeni forgatni. Talán jövőre.
MN: Cannes-i mesterkurzusának visszatérő kifejezései: sors, fátum. Honnan a fatalizmusa?
MS: Tulajdonképpen egy kis szicíliai faluban nőttem fel. Csak éppen ez a kis falu New Yorkban volt. Akik az óhazából jöttek át, nem bíztak senkiben és semmiben: kormány, egyház, egyre megy. Az élet alapját nekik a családi kapcsolatok adták. És a lényeg az volt, hogy ételt kell tenni az asztalra, fel kell nevelni a gyerekeket. Ezért sokan még az új hazájuk adta lehetőségekkel sem éltek, olyanokkal sem, mint például az oktatás. Jól látták, hogy az életben az igazságnak van egy brutális oldala: túlélés, étel, család. A következő generáció, amelybe én is tartoztam, ennél már tovább ment, lépéseket tettünk a világ felé, de ott sem voltam egészen biztonságban. A régiben, a zártabb közegben sem. Valahol félúton. De magammal hoztam az idősebbek gondolkodását, akik élvezték ugyan az életet, és csodálatos emberek voltak, de egyfajta fatalizmussal figyelték az életet, ugyanakkor megőrizték a humorérzéküket, viccelődni is tudtak ezen.
MN: Howard Shore zeneszerző mesélte, hogy az Aviátort Ikarosz legendájára fűzte fel. Szereti a görög mitológiát?
MS: Ó, nagyon. Imádom az antik világot, mindent elolvasok róla, ami a kezem ügyébe kerül. Nagy rajongója vagyok a klasszikusoknak, csak úgy bújom a latin költeményeket! De sokszor vissza kell mennem a mitológiához, mert ezek a poémák tele vannak utalásokkal. Így ötlött fel bennem az Ikarosz-párhuzam. A görög tragédiákat mindig a család kérdése foglalkoztatja. A cselekmény pedig gyakran a megtisztulás körül forog, ami fájdalommal jár. Legtöbbször az a helyzet áll elő, hogy átok ül a házon. Ebben az esetben Howard Hughes önpusztításának gyökere saját géniuszából ered. Ez sorsszerű. A sorsszerűség pedig nem más, mint azok a lapok, amiket kiosztottak neked az életre.
MN: Hősei gyakran benső démonokkal küzdő figurák.
MS: Nem tudom pontosan, miért. Kétségtelen, hogy az emberi tényező érdekel: mit jelent életben lenni. A létezés viszont lehet áldás vagy átok. Gyakran mindkettő egyszerre. Miért teremtette meg Isten Oidipuszt, és engedte, hogy az történjen vele, ami megtörtént? ' nem ismerte az apját. Fogalma sem volt róla, hogy az anyjával hál. Na, ezt kapd ki! Szép kis történet, nem?
MN: Segíthet a hírnév az életben?
MS: Hát, nem igazán. Persze ha a barátod születésnapjára akarsz valami szép eseményt összehozni, a legjobb asztalt kapod az étteremben, az biztos. Ilyesmikben jól jön az ismertség. De én már nem járok el szórakozni. A 60-as, 70-es években nagyon összetartottunk. Paul Schrader, Brian De Palma, Jay Cocks meg én. Coppola vendégül látott minket a San Franciscó-i házában. Nagyon jó közösségérzet uralkodott a körünkben. Spielberg és George Lucas is közeli barátok. Lucas egyébként a tökéletes ellentétem. Mindenben különbözünk. Nagyon szép idők voltak azok. De ahogy öregszem, egyre több idő kell pusztán ahhoz, hogy gondolkodni tudjak! Vagy hogy nyugalomban lehessek.
