Magyar Narancs: Miért folytatta a történetet?

A filmszemlén jön ki dokumentumfilmje, A megye árvái, a hazai gyermekvédelem visszásságait bemutató sorozatának legújabb darabja. A minimális állami támogatásból, majdhogynem saját pénzből forgatott mozi a hivatásos nevelőszülő státus megszüntetésének következményeit tárja fel.

Csillag Ádám: Már az előző rész, a Mostohák forgatása alatt foglalkoztatott a nevelőszülők és a gyerekek további sorsa. Úgy gondoltam, hogy az elvett fizetés miatt, azáltal, hogy megszűnt a nevelőszülők státusa, ezek a családok össze fognak omlani. Azt hittem, ennyire súlyosan csak Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében létezik, de ez országos jelenség. Azokról a témákról, amelyeket az új film, A megye árvái feltár, nem is tudtam. Nem tudtam, hogy a hatalmat hogyan gyakorolják a megyében, hogy a nevelőszülők szerint állami gondozott gyerekeket pénzért adnak-vesznek, vagy hogy állami hivatalnokok rabszolgaként dolgoztatják őket. Amíg úgy érzem, hogy valamit el kell intéznem, addig folytatni fogom a filmet.

MN: A filmnek - egyedülálló módon - zártkörű vetítést szervezett, ahová meghívta az illetékeseket, érintetteket. Miért?

CSÁ: Olyan embereket hívtam meg a vetítésre, akiknek lehetősége és kötelessége tenni ebben az ügyben valamit. Eljött Gönczöl Katalin, aki korábban az állampolgári jogok biztosa volt, a jelenlegi ombudsman, dr. Lenkovics Barnabás a feleségével, jelen volt a legfőbb ügyész személyes képviselője, a szociális minisztérium gyermekvédelmi főosztályvezetője, és eljött a megyei közgyűlés alelnöke. Ez egy olyan film, amit le kellene vetíteni a parlamentben, hiszen a törvénynek nem szereznek érvényt azok, akik a megyében végrehajtói hatalommal rendelkeznek. Azoknak a nevelőszülőknek, akik hét-nyolc gyereket nevelnek, vissza kellene kapniuk azt a megbecsülést, amiben korábban részesültek, a fizetésüket, a nyugdíjjogosultságukat, valamiféle biztonságot ahhoz, hogy tovább tudják nevelni a gyerekeket. A gyerekek azok, akik valójában meg lettek alázva ezzel az intézkedéssel, az ő jogaik lettek sárba tiporva. Ez nemcsak a nevelőszülő drámája, hanem rajta keresztül a gyerekeké is. A döntés a hatalom döntése, egy rosszindulatú, cinikus döntés, olyan emberek döntése, akik elég sok pénzt kapnak azért, hogy vigyázzanak arra, ami van. Ha annak idején az a harminchárom nevelőszülő megjelent volna családonként hat-nyolc nevelt gyerekkel az intézet kapujában, a megye minisztériumostul összetojta volna magát.

MN: Hogyan talált a témára?

CSÁ: Herczog Mária adott a kezembe egy levelet, amit a Mostohák című filmben szereplő egyik kisfiú írt, és ami el is hangzik ebben a filmben. ´ kért segítséget a kialakult helyzetben. Ezeknek az embereknek a hangja maximum a szomszéd utcáig jutna el, még a megyéig sem, pedig a problémájuk semmivel sem kisebb, mint egy politikusé vagy vállalatigazgatóé, akinek az ügyeiről naponta hallunk a híradásokban. Én fel tudom erősíteni a gyenge hangokat.

MN: A filmben nevükön nevezi a felelősöket. Nem tart a jogi következményektől?

CSÁ: Nem én nevezem meg őket, hanem a film szereplői. Egyébként nem vagyok hajlandó megijedni. Készítettem egy prostitúcióval kapcsolatos filmet - itt voltak bizonyos határok, ahol megálltam, nem mehettem tovább, mert ebben a közegben nincsenek szabályok, csak a primer erőszak. Ha van is bennem félelem A megye árvái kapcsán, legfeljebb attól, hogy elhallgatják a problémát, hogy eredménytelen marad az erőfeszítés, ami miatt a filmet elkészítettem. Megkockáztatom, hogy talán a két film, a Mostohák és A megye árvái hatására történni fog valami.

MN: Meglehetősen politikus alkatnak tűnik.

CSÁ: Politikus alkat vagyok, de nem a pártpolitikusi értelemben. Egy pillanatra 1989-ben átfutott a fejemen, amikor megcsináltam a vízlépcsőről szóló Dunaszauruszt, hogy könnyen lehetnék képviselő, elgondolkodtam azon, hogyan tudnék hozzájárulni az ország megváltoztatásához. Aztán rájöttem, hogy nem szabad, mert elveszíteném a szakmámat. Igazán független csak ezekben a filmekben maradhatok, a függetlenség pedig fontos ahhoz, hogy kinyithassam a számat. Persze ezért komoly árat fizettem. Az én döntésem következménye, hogy tisztes szegénységben nevelem a gyermekeimet. Ez persze nem szükséges ahhoz, hogy az ember empátiája a nehéz helyzetű emberekkel kapcsolatban megmaradjon, az viszont biztos, hogy a mérhetetlenül megalázó helyzetben lévő szakma gondoskodik arról, hogy a dokumentumfilmesek az elnyomottak oldalán maradjanak.

MN: Mihez áll közelebb a dokumentum műfaja, a művészethez vagy a tényfeltáró újságíráshoz?

CSÁ: Nem kell a két dolgot különválasztani. Az ember feltárhatja úgy is a tényeket, hogy művészi módon mutatja be azokat - dokumentumfilmesként az ember a valóság manipulációját készíti el. Játékfilmrendező szakot végeztem, ugyanazokat a filmes eszközöket használjuk a dokumentumfilmekben is, mint a játékfilmekben, filmet konstruálunk, azzal a különbséggel, hogy kisebb anyagi apparátus áll a rendelkezésünkre. A megye árvái 2x80 percét néhányan túl hosszúnak találták, de én a maga valóságos tempójában próbálom meg ábrázolni az életet. Az a narratíva, amiben én gondolkodom, az ízeket adja vissza, az árnyalatokat, a színeket, a szagokat, azt a biológiai felépítettségünket, amilyenek vagyunk, amin keresztül a valóságot érzékeljük. A mi fejünkben nem komputerek vannak, nem tudunk a másodperc törtrésze alatt milliós számsorokat összeadni.

MN: Fogadóképes a mai magyar közönség a dokumentumfilm műfajra?

CSÁ: Nem a nézőkkel van a baj. A Mostoháknak főműsoridőben, minden különösebb hírverés nélkül, 500 000 nézője volt. A közszolgálati tévének kutya kötelessége volna leadni hetente egy-két dokumentumfilmet főműsoridőben. Az emberek pillanatok alatt rászoknának, hogy a gagyi helyett az értéket nézzék, hiszen a saját bőrükre megy a vásár.

Hungler Tímea