Az Arany Pálmát Cannes-ból a Dheepan – Egy menekült története hozta el és nem Nemes Jeles László filmje – ez pedig világos üzenet a magyar filmipar felé. Noha Jacques Audiard műve teljesen izgalommentes formailag és vizuálisan, ha összehasonlítjuk a filmnyelvet mesterien beszélő Saul fiával, ám mai, fontos problémát boncolgat. És amivel Audiard hódít, az lényegében teljesen hiányzik a Vajna-korszak filmjeiből.
Csak egyetlenegy olyan nagyjátékfilmet mutattak be, amely megfelelt ennek a feltételnek: a Veszetteket, Goda Krisztina filmjét. Hiába igyekszik a rendező és Divinyi Réka forgatókönyvíró elhatárolódni attól, amiről a film szól – azzal, hogy sem a cigány, sem a rasszista szavak nem hangzanak el benne –, akkor is a mai Magyarországra jellemző problémákat fejtenek ki a történetben. A Veszettek a Jobbik megerősödését, a Betyársereg vagy a Magyar Gárda létrejöttét, a cigánygyűlölet elterjedését magyarázza dramatizált formában – ha nem egyedüli induló lenne, talán kevésbé tűnne nagy veszteségnek, hogy csak egy sematikus és kiszámítható, bár izgalmas szociálpszichológiai tanmese.
| ||
A kortárs kérdésektől való tartózkodásnak mintadarabja Fekete Ibolya nagyon szerethető, vizuálisan is jópofa megoldásokat használó Anyám és más futóbolondok a családból című filmje, amely – nélkülözve az eredeti meglátásokat – végigveszi a huszadik század minden nagy eseményét. Vagyis majdnem végigveszi: mert a rendszerváltáskor, akár ollóval vágták volna el, hirtelen vége szakad a történetnek. Mintha tényleg elfogyott volna a történelem.
Mindez komoly hiányérzetet kelt abban, aki kekec módon azt szeretné, hogy az idén bemutatott, csaknem húsz magyar játékfilm kicsiben leképezze a világ filmművészetét. Az utóbbi évtizedek legnagyobb filmsikere, a Saul fia például még annyira sem akarja mához kötni a soá eseményeit, amennyire a holokausztfilmnek nevezett „műfaj” darabjai szokták. Egyáltalán nem tágítja ki a teret vagy az időt – és épp ettől a szélsőséges zártságtól válik különlegessé.
Gárdos Péter Hajnali láza szintén nem rendhagyó holokausztfilm, a rendező saját regénye alapján rendezett, a könyvnél jelentősen jobb filmje a haláltáborok felszámolása után játszódik, de újra csak kerítés mögött, a felépülést elősegítő túlélőtáborokban. De újszerű élményről ezúttal nincs szó, bár a sem nem különösebben egyedi hangú, sem nem túl erőteljes szerelmi történetben akad néhány olyan megállapítás, ami végeredményben érdekessé teszi.
| ||
Szerencsére idén is túlsúlyban voltak az általános igazságokat pedzegető filmek az önmagukon egyáltalán nem túlmutató szórakoztatóipari alkotásokkal szemben. Az év legjobb filmjei is ebbe a kategóriába tartoznak: a Liza, a rókatündér például semmit nem akar elmondani a világról, amelyben élünk, de a végeredmény ettől még kifejezetten erős. A vizualitásra és az univerzumteremtésre hihetetlen precizitással odafigyelő Ujj Mészáros Károly első egész estés sztorija egyedi, különleges, egyszerre vicces és drámai. A rendező jól eltalálta azt a sávot (a kiemelkedő nézőszám is ezt mutatja), ahol a műfaji elemek a helyükön vannak, de azért elfér nem kevés szerzőiség is. A Liza… majdnem vegytiszta romantikus fekete komédia, de végig átszövi az igaz szerelem iránti vágy okosan és rétegzetten kifejtett metaforája, így a végeredmény több, mint mesterien elővezetett, puszta cselekménymesélés.
Ha másban nem is, hatásmechanizmusában hasonló Szász Attila Félvilága (amely, ki tudja, miért, mozi helyett végül csak tévében látható). Bár fő itt is a történetmesélés hangsúlyos – a századelő leghíresebb magyar luxuskurtizánjának meggyilkolásáról –, azért fontos a mögöttes tartalom átadása, a jó és a rossz emberek megítélésének relativitásáról, a vallási dogmák célokhoz rendeléséről. És a Lizához hasonlóan itt is roppant erős az atmoszférája az aprólékosan felépített, látványos saját univerzumnak.
| ||
Horváth Lili Szerdai gyerekében a szocióvonal legalább annyira előtérben van, mint a történet; ez a film áll a Veszettek mellett a legközelebb ahhoz, hogy a mai Magyarországról fogalmazzon meg erős állításokat, bár a nevelőintézetben felnőtt lány próbálkozása, hogy kitörjön a nyomorból, a szeretettelenségből, inkább örök érvényű problémákról beszél. Kár, hogy a mikrohitelből mosodát nyitó fiatal nő története nemigen tud továbbjutni néhány – igaz és fontos, de azért – közhelyes megállapításánál.
A Parkoló, Miklauzic Bence belvárosi neowesternje különös, realistán lényegében nem is értelmezhető, feltűnően metaforikus sztorit mond el a parkolót üzemeltető, a morált és az elvontabb eszméket képviselő férfiről és a vele szemben álló, gátlástalan, az anyagi világban és a logikában hívő üzletember párharcáról. Színtiszta filozófiának ad teret az itt is aprólékosan kidolgozott formavilág – ebben, a vizuális fogalmazásmód használatában egészen erős volt ez az év –, kár, hogy nem elég jó a ritmus, a nem elég egységes hangulat, és nem mindig pontosan artikuláltak a gondolatok.
Ahogyan egy női felnövéstörténet bújik meg a Liza, a rókatündér cselekménye mögött, úgy fogalmazza meg a történet férfiverzióját Dési András György és Móray Gábor első nagyjátékfilmje, Az éjszakám a nappalod. Itt a felnövésnek nem az igaz szerelem megtalálása a kulcsa, hanem a következő lépés: a lehorgonyozás elfogadása. A főszereplőt barátnője terhessége annyira szíven üti, hogy egyetlen percet sem tud aludni egészen addig, amíg a film végén egyfajta szimbolikus újjászületés révén képes nem lesz megbékélni a helyzettel. (Na igen, a magyar filmesek kifejezetten szeretik a szimbólumokat.) Csak az a probléma, hogy a film eleje és a vége között a jól végigvezetett metaforánál sokkal kevésbé ügyes a dramaturgiája, ami kuszasághoz, csapongáshoz vezet.
| ||
Annál céltudatosabb Százados Miklós állami támogatás nélküli, félamatőr gerillafilmje, a Lámpagyújtogatók, ami semmivel sem akar kevesebbet, mint a beszélőfejes dokumentumfilm formai puritanizmusát kölcsönvéve, rengeteg mélyinterjú alapján megállapítani, hogy mi az élet értelme, hogyan érdemes élni, és hogyan is működik az ember? Derék vállalás, és a maga módján sikeres is: a hírességek bő százpercnyi interjúiból tényleg összeáll valamiféle életpályamodell. Amit máris nehezebb komolyan venni, ha az ember odafigyel a teljesen felesleges és nagyon kínos, fiktív kerettörténetre is, amely szerint az interjúk egy földönkívüli intelligencia okulására készültek, olyannyira, hogy az utolsó jelenetben egy házilag buherált rakétán fel is lövik a felvételeket az ufók okulására.
Barnóczky Ákos Veszedelmes viszonyok-parafrázisa bár mozis forgalmazásba került, szintén a semmiből érkezett és oda is távozott. A LogIn végig a Lámpagyújtogatók kerettörténetének színvonalán mozog, és ügyetlenül kivitelezve, játszva és megírva fogalmaz meg olyan nagy gondolatokat, hogy az internet veszélyes hely, tele haramiákkal, úgyhogy óvakodjunk a netes párkereséstől!
De legalább ezt megfogalmazza, nem úgy, mint az olyan érthetetlen jelenségek, mint a szintén hirtelen és minden hírverés nélkül feltűnő, mocskos szájú, vérszomjas tojásokról szóló, ocsmány grafikájú animációs film, a Manieggs – Egy kemény tojás bosszúja. Amiről nemigen lehet megmondani, mégis mi célja lehetett az elkészülésének, túl azon, hogy leégesse alkotóit. A cél alighanem a bűnfilmek kiparodizálása lehetett, de ehhez Miklósy Zoltán rendezőnek sem szaktudása, sem biztos (vagy bármilyen) ízlése, sem jó humora nem volt elegendő.
| ||
Pedig azt lehetne hinni, a csakis szórakoztatni vágyó produkcióknak könnyen behatárolhatóak a céljai: szórakoztassa a közönséget és termeljen bevételt. De ez mégsem ilyen egyszerű: a Dumapárbaj is olyan különös jószág, amely nem árulja el, mit akar a világtól. Paczolay Béla filmje a stand up comedyről szól, de humor nélkül, ami a maga módján tulajdonképpen kiemelkedő teljesítmény. Egy egyszerű, dramaturgiai értelemben teljesen korrekt történet maradt két vetélytárs rivalizálásáról és törvényszerű kibéküléséről – a Dumapárbaj az internet előtti korokban talán már feledésbe is merült volna.
A többi kommersz film között leginkább az jelenti a különbséget, hogy sikerült-e elérni a korrekt kategóriát: a válasz majdnem mindig felemás. Pejó Róbert Mancs című családi filmje bájos mese akar lenni az élő szereplők mellé rajzolt kutyuskával és tündérkékkel, és mint ilyen, tényleg cuki és tényleg mesés – de ez sem feledteti el a kiforratlanságot és a rossz színészi játékot. Az Argo2 leginkább kockázatkerülésével tüntet: Árpa Attila lényegében újra leforgatta az Argót, de mostanra kicsit jobban megtanult filmet készíteni, és kicsit kevésbé ódzkodott a rasszista poénoktól. A korrekt kivitelezésben talán a Víkend a legemlékezetesebb: Mátyássy Áron a thriller elemeit profin használó műfaji filmet szeretett volna készíteni, és ezt meg is tette, izgalmas karakterekkel, folyamatosan meglepetéseket tartogató történettel, de a kelleténél kevesebb feszültséggel.
Tulajdonképpen azt lehet mondani, a 2015-ös filmtermésünk tükrözte a műfaj sokféleségét, legfeljebb a filmek minősége és a mára reflektáló művek aránya nem volt tökéletes. Persze ha csak az eredményekre koncentrálunk, a Saul fia önmagában többet elért, mint máskor fél tucat film együtt.
