Egy korszak reprezentatív, többnyire inspiráló életútjai, mely példaképül szolgálhat minden olvasónak. Hogy mi történik „alul”, milyen egy „jelentéktelen” vagy inkább partikuláris élet, az keveseket érdekel.
A Holdfényben kibontakozó fiktív életrajz egy olyan fiúé, aki több szempontból is kiszorul a történelemből és a nagy történetekből. Chiron melegként nő fel Miami egyik lepusztult, feketék lakta környékén, apa nélkül, és anyja mellett is gyakorlatilag anyátlanul. Barry Jenkins bár eltérő eszközökkel, de ugyanarra törekszik, mint Richard Linklater a Sráckorral: megragadni az identitás mozgását és statikus voltát. Linklater a realizmust, a történet univerzalitását és a lassúságot választotta, míg Jenkins stilizál, sok mindent elhallgat, és egy-egy meghatározó életeseményből építi fel az életrajzot. Linklater Masonje „a szomszéd fiú”, akit mindenki ismer, Jenkins Chironja viszont mindenkinek idegen és láthatatlan. A Sráckor nyomán maradó jóleső melankólia is egészen más, mint a Holdfény felkavaró bánata.
Jenkins úgy mesél az egyetemesről, hogy a lehető legkonkrétabban körülhatárolja hősét: Chiront osztályhelyzete, nemi és szexuális identitása és bőrszíne mind gúzsba köti. A fiú többszörösen összetett és az idő múlásával változó identitása történetek sorát szüli: évtizedeken átívelő szerelem; fiú és anya közti harc; az apafigura megtalálása, kitörés a szegénységből; alámerülés a bűnbe; az előbújás és az elő nem bújás, illetve a margóról margóra sodródás történetét. Jenkins világossá teszi, hogy férfinak és melegnek lenni mást jelent szegényként és feketeként, mint fehérként és gazdagként.
A Holdfény vonzereje leginkább abban rejlik, hogy kielégítetlenül hagyja a nézőt: nem árulja el, mi történik Chironnal a film három felvonása között eltelő évtizedekben, sosem hagyja szárba szökkenni a szerelmet, amit megígér, és tulajdonképpen magát a főhőst is elrejti a szemünk elől. A film csupa hiány, az anya, az apa, a szerelem és a férfiasság hiánya. Chiron maga is végig titok marad – a figurának a néző fejében kell megszületnie a film szolgáltatta kevéske nyomból. A figura mélysége abból fakad, hogy egyszerre áll és mozog: mindhárom színész más-más eszközökkel formálja meg Chiront (Alex R. Hibbert félénk és különös, Ashton Sanders érzékeny és instabil, Trevante Rhodes pedig agresszív módon férfias, mégis bizonytalan), mégis a jellem belső feszültsége, sebzettsége, hallgatagsága egyértelművé teszi, hogy ugyanarról az emberről van szó. Férfinak lenni Chironnak nem privilégium, csak egy maszk, amit mindennap felölt a többi férfinak, akik megbüntetik, ha nem elég hiteles.
A Holdfény külső szépsége megtévesztő: belül csupa fájdalom és harag. Az anyátlanoké, a láthatatlanoké és a magányosoké.
Forgalmazza a Vertigo Média
