Annyi minden történik a világban, hogy csak nézünk, de nem látunk (mert csak a szívével lát jól az ember), és észre sem vesszük az igazán fontos dolgokat. Így mentünk el szinte szótlanul amellett, hogy Keanu Reeves betöltötte az ötvenet: ennek már két esztendeje, sütött a nap vagy esett, ki tudja már, ám azt bízvást állíthatjuk, hogy a színész épp John Wickként aprította az oroszokat New Yorkban, és tette mindezt egy ellopott autó és egy meggyilkolt kutya miatt – mindkettő igencsak a szívéhez nőtt a nyugdíjba vonult bérgyilkosnak. Ébresztő volt ez az akcióhős mezőnynek: igen, Reevesszel ismét számolni kell, a kisnyugdíjas szerepek várhatnak még, és ha van Isten (ennek megvitatása nem dolga e cikknek), Reeves ettől fogva csakis John Wick-filmekben fog szerepelni, mert oly jó nézni, ahogy öl. A vodkagőzös jó érzéshez kellett persze az a paródiába hajló komolyság is, mely sajátos bájt kölcsönzött az aprításnak és az a kamaszos hevület, mely rendre akkor veszi elő a fiatal forgatókönyvírókat, amikor először csodálkoznak rá John Woo és Jean-Pierre Melville munkásságára. A John Wicket Reeves egykori kaszkadőrei rendezték, és amit 2 kaszkadőr tudhat, azt hozta is a 2014-es klasszikus. A folytatást már csak egy kaszkadőr jegyzi, s ennek már fele se tréfa: hiába a kutya és az olasz főgonosz, másodszorra korántsem olyan élvezetes ez az agyvelőloccsantó, barokkos tobzódás. A nagy svéd aprító, Peter Stormare szerepeltetése mélyorosz anyaszomorítóként viszont alkalomhoz illő, olcsó és jó poén, kár, hogy Max von Sydow kimaradt a buliból.
Forgalmazza a Freeman Film
