Film

John Wick: 2. felvonás

  • - kg -
  • 2017. április 2.

Film

Annyi minden történik a világban, hogy csak nézünk, de nem látunk (mert csak a szívével lát jól az ember), és észre sem vesszük az igazán fontos dolgokat. Így mentünk el szinte szótlanul amellett, hogy Keanu Reeves betöltötte az ötvenet: ennek már két esztendeje, sütött a nap vagy esett, ki tudja már, ám azt bízvást állíthatjuk, hogy a színész épp John Wickként aprította az oroszokat New Yorkban, és tette mindezt egy ellopott autó és egy meggyilkolt kutya miatt – mindkettő igencsak a szívéhez nőtt a nyugdíjba vonult bérgyilkosnak. Ébresztő volt ez az akcióhős mezőnynek: igen, Reevesszel ismét számolni kell, a kisnyugdíjas szerepek várhatnak még, és ha van Isten (ennek megvitatása nem dolga e cikknek), Reeves ettől fogva csakis John Wick-filmekben fog szerepelni, mert oly jó nézni, ahogy öl. A vodkagőzös jó érzéshez kellett persze az a paródiába hajló komolyság is, mely sajátos bájt kölcsönzött az aprításnak és az a kamaszos hevület, mely rendre akkor veszi elő a fiatal forgatókönyvírókat, amikor először csodálkoznak rá John Woo és Jean-Pierre Melville munkásságára. A John Wicket Reeves egykori kaszkadőrei rendezték, és amit 2 kaszkadőr tudhat, azt hozta is a 2014-es klasszikus. A folytatást már csak egy kaszkadőr jegyzi, s ennek már fele se tréfa: hiába a kutya és az olasz főgonosz, másodszorra korántsem olyan élvezetes ez az agyvelőloccsantó, barokkos tobzódás. A nagy svéd aprító, Peter Stormare szerepeltetése mélyorosz anyaszomorítóként viszont alkalomhoz illő, olcsó és jó poén, kár, hogy Max von Sydow kimaradt a buliból.

Forgalmazza a Freeman Film

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.