„Nem kihívást, munkát kerestem” - Carrie-Anne Moss színésznő

Film

A Mátrix sztárrá, a Memento még nagyobb sztárrá tette. Most egy robotos svéd sorozat nem kevésbé robotos amerikai remake-jében, az AMC-n futó Humansban látható. Telefonon beszélgettünk.

Magyar Narancs: Jó hasznát venné otthon, a háztartásában egy androidnak?

Carrie-Anne Moss: Nem hiszem, hogy jól kijönnénk. Szeretném, ha az otthonom mesterséges intelligenciától mentes maradna, noha a Humansben épp ez a szakterületem: egy tudóst játszom. Jelen pillanatban a mobiltelefonomban szabnám meg a határt, ameddig az okos gépek terén elmennék. Így is elég ádáz a helyzet, ha nem találom, menten pánikba esek. Nem tesz boldoggá a helyzet, de gyerekes anyaként állandó készenlétben vagyok, mert mi van, ha a gyerek iskolája keres. Nem örülök ennek a függésnek, de azért igyekszem együtt élni vele.

MN: Amikor kanadaiként az Egyesült Államokba ment munkát keresni, nem volt gond a munkavállalásból?

false

 

Fotó: Catherine Just/AMC

CAM: Olyan vízummal, amilyen nekem volt, teljesen legálisan dolgozhattam. Már a Modellügynökség című sorozatban játszottam, amikor megkaptam a zöld kártyát. Ez két évvel azután történt, hogy Los Angelesbe költöztem. A kártyát tízévente meg kellett újítani, de ma már amerikai vagyok, két éve kaptam meg az állampolgárságot. Los Angeles tele van külföldről jött színészekkel, európaiakkal, kanadaiakkal, ausztrálokkal és így tovább. Nagy a harc, sokan elhullanak a küzdelemben, csak a legkitartóbbak tudnak megkapaszkodni ebben az iparágban. Egy amerikai, ha nem jön be a színészet, bármi másba belefoghat, de egy külföl­di­nek ott a vízumkényszer.

MN: Sorozatszínészi pályafutása hajnalán David Hasselhoff legendás vízi mentős sorozatában, a Baywatchban is megfordult. Hogy jutott be?

CAM: Egyszerűen: elmentem a meghallgatásra.

 

MN: És meghozta a sorozat a remélt színészi kiteljesedést?

CAM: Abban az időben nem kihívást, sokkal inkább munkát kerestem. Madarat lehetett volna fogatni velem, annyira örültem, ha kaptam egy szerepet. Kezdőként, ha csörög a telefonod, és az ügy­nököd azzal keres, hogy megvan a szerep, annál nincs is nagyobb öröm. Hogy mit éreztem ezenkívül? Úgy emlékszem, élveztem a munkát, jó hecc volt.

MN: A Marvel-tévésorozatok világában ön játszotta el az első leszbikus figurát: a Jessica Jones ügyvédnője nem csinált titkot a szexualitásából. Ez is csak egy szerep volt, mint a többi, vagy azért több annál?

CAM: Ma már szerintem ez nem olyan nagy ügy, nézzen csak szét, a tévésorozatok telis-tele vannak a lehető legváltozatosabb szerepekkel. Persze értem én, hogy itt most egy másfajta elsőségről van szó, hiszen a tévésorozatok világán belül a Marvel-univerzumról beszélünk. Tudja, mit gondoltam a szerepről szakmailag? Hogy mennyire menő ez már!

MN: A világ legnagyobb titkolózóival dolgozott együtt: a mátrixos Wachowski testvérek és a Mementót is jegyző Christopher Nolan úgy őrzik a filmjeik titkait, mintha a világ sorsa függne tőlük.

CAM: Jó, de belülről ez azért máshogy fest. A munka során egyiküket sem úgy ismertem meg, mint valami titkolódzó csodabogarat. A Marvel-sorozatok körül jóval szigorúbb a titoktartás, mint, mondjuk, Nolannál vagy a Wachowski testvéreknél. Mondjuk, mit is mondhattam volna, ha valaki ki akarta volna szedni belőlem a nagy titkot? Mégis, hogy magyaráztam volna el röviden a Mementót vagy a Mátrixot? Ez maga a képtelenség.

MN: Könnyen megkapta a Memento és a Mátrix-trilógia női főszerepét?

CAM: A Mementót már a Mátrix után kaptam, Nolan filmjét a Mátrixnak köszönhetem. Trinity szerepét hat-hét meghallgatás után nyertem el, küzdelmes út vezetett odáig. A Mátrix után azzal viccelődtem, hogy míg a legtöbb színész azért hord napszemüveget, mert nem akarja, hogy lépten-nyomon felismerjék, engem épp fordítva, akkor ismertek fel a rajongók, ha rajtam volt a napszemüveg. Így, ha lementem a boltba, inkább nem vettem szemüveget.

MN: Nem félt, hogy beskatulyázzák?

CAM: Engem az is boldoggá tenne, ha világéletemben Trinityket kellene játszanom különböző kiszerelésben. Trinity egy erős, lenyűgöző nőalak – simán kiegyeztem volna azzal is, ha a Mátrix után csakis ilyen szerepeket kapok. Nagyon bírom az erős nőalakokat, Sigourney Weavert az Alien-filmekben és Jennifer Lawrence-t Az éhezők viadalában.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.