Magyar Narancs: Már a film címe is azt sugallja, hogy valaminek a része.
Kenyeres Bálint: Az a terv, hogy egy antológiafilmet készítünk, amely hat különböző, tematikailag lazán kapcsolódó történetből áll – ebben lesz sorban a harmadik ez a mostani darab. De nem csak a készülő játékfilm kronológiájában elfoglalt pozícióját jelzi a cím: van a történetben egy mozzanat, amely háromszor ismétlődik, és ebből az utolsó ismétlődésre is utal. Időközben, idén ősszel elkészítettünk már egy másik epizódot is az antológiából.
MN: Rövidfilmmel három helyzetben találkozhatnak a nézők: fesztiválokon, a moziban kísérőfilmként, esetleg a tévében. Melyiket preferálja?
KB: A filmjeim a nagyvászonra készülnek, nem telefonra vagy tévéképernyőre. De azt a luxust, hogy igazán beleszólhassak, milyen formában kerüljenek a néző elé, nem engedhetem meg magamnak. A tömegszórakoztatás körén kívül eső játékfilmek iránt amúgy is drámaian csökken az érdeklődés, a kisfilmek pedig a margó margóján kavirnyásznak. Én csak örülök, ha vetítik egy filmemet, és eddig szerencsém is volt, mindegyik korábbi rövid munkám bekerült moziforgalmazásba is. A forgalmazók és a mozik ugyanakkor gyakorlatilag kegyet gyakorolnak egy-egy rövidfilm bemutatásával; igazából semmilyen érdekük nem fűződik hozzá, ráadásul, ha egy kísérőfilmmel túl hosszúra nyúlik a vetítési idő, akkor előadásszámot veszítenek, és automatikusan csökken a bevételük. Nem könnyű beférni.
MN: A Before Dawnt ugyanúgy Cannes-ban mutatták be, mint A repülés történetét, és egyebek mellett elnyerte az Európai Filmakadémia díját meg a Sundance különdíját. A Zárás című első rövidfilmje Velencében debütált. Zavarja, hogy a legtöbben még mindig rövidfilmesként ismerik?
KB: Jelenleg nem a rövidfilmezés a fő ambícióm, most is azért foglalkozom ezzel, mert így próbálom valahogy megkerülni a rendszert: miután a hatodik-hetedik projektünket hajították ki itthon, rá kellett jönnöm, hogy ebben az országban a büdös életben nem kapok már filmezésre lehetőséget. Ha rajtam múlna, kétévente ki tudnék jönni egy egész estés filmmel, megvannak hozzá a történeteim, megvan a felkészültségem, az ambícióm. Ugyanakkor persze rendezőként nem igazán mutogathatok másra, mindig én állok a sor végén, és nincs kinek továbbdobni a forró krumplit. Vállalnom kell a felelősséget azért, amit elértem, és azért is, amit nem.
MN: Első nagyjátékfilmje, a Tegnap is koprodukcióban készült, ezzel is próbálkozott?
KB: Európában akkor állnak szóba veled, ha a saját hazádból hozni tudod a költségvetés jelentős százalékát. Enélkül viszont általában az a válasz, hogy „szóljatok, fiúk, ha már a saját országotokban is hisznek bennetek”. Itthon viszont jelenleg körülbelül egy Oscar-jelölés a beugró, hogy szóba álljanak veled. Mára már kompetens rendező gyakorlatilag nem kap pénzt. Sem az én generációmból, sem az előttem lévők közül. A komplett filmszakma lett lefejezve, új elit épül. Ha holland, dán, belga vagy akármilyen európai rendezőként csináltam volna meg a Tegnapot, mint első filmet, már a harmadik-negyedik mozimon dolgozhatnék. A rövidfilmet persze érvényes formának tartom, és remek kirándulásnak – szívesen kirándulgatnék is, a fő csapás, a játékfilmezés mellett. De úgy voltam vele, ha már marad a kényszerpálya, akkor próbálom kihozni belőle a maximumot. Ha nagyzenekarra hiába írok szimfóniát, szívesen kitalálok valamit fasípra is.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
