Magyar Narancs: Miért érezte szükségét annak, hogy külföldön próbálkozzon?
Török Zoltán: Rögtön a nemzetközi piacra szerettem volna dolgozni, mert a BBC filmjei tetszettek. Stílusban és kivitelezésben teljesen mások ezek a természetfilmek, mint a hazaiak. Itthon speciális optikákra, speciális felszerelésekre nincs lehetőség, ne tagadjuk, a külföldieknek sokkal több a pénzük egy-egy jelenetre, mint nekünk, így technikai megoldásaik is bravúrosabbak.
MN: Léteznek iskolák, irányzatok a természetfilmezésben?
TZ: A hagyományos természetfilmekben csak állatok szerepelnek, nincsenek emberi szereplők, helyi lakosok például, és a narrátor sem jelenik meg személyesen. Ez az iskola tulajdonképpen már alig létezik, a régi, nagy öregek mind kihaltak. A Discovery Channelen az a tendencia, hogy az állatokról szóló filmek valahogyan összefüggjenek a társadalommal, az ismeretterjesztés mögött egy emberi történet is kibontakozzon. Nyugaton zajlik valamiféle evolúciója a műfajnak, a természetfilmezés követi azokat a trendeket, amik az élet minden területén tapasztalhatók, kezdve a képi világtól a zenén át a vágásig. Ahhoz, hogy a néző leüljön megnézni egy természetfilmet, bizonyos elemeket át kell venni más tévéadásoktól. Ha népszerűek a reality show-k, akkor be lehet úgy állítani a kamerát, hogy ezeket a műsorokat idézze, ha már senki sem használ állványt, nekünk is át kell térni a kézikamerára, a széles, hömpölygő zene helyett pedig jöhet a modernebb.
MN: Mit jelent rendezőnek lenni ebben a műfajban?
TZ: A klasszikus természet-filmezésnél, ellentétben az új tí-pusúval, a rendező feladata arra korlátozódik, hogy a stúdióban dolgozzon. Valamit ért ugyan az adott szakterülethez, de a munkája főként a vágást jelenti. Én kinn vagyok a terepen, és mint egy játékfilm forgatásakor, irányítom a szereplőket és a stábot. A természetfilmekben a rendező és az operatőr gyakran egy személy, hiszen semmi értelme annak, hogy egy lessátorban ott üljön mögöttem egy rendező, és instruáljon, hogyan vegyem fel a farkast.
MN: Szelídített állatokkal is dolgozik?
TZ: Vannak olyan jelenetek, melyeket a természetben nem lehet felvenni, ezért ritkán ugyan, de előfordul. Mindenki azt kérdezi, nem vágjuk-e át ezzel a nézőt, de szerintem nem. Mondok egy konkrét példát. A farkasok kutyákkal is párzanak - képzelje el, hogy ül otthon a rendező a számítógépe előtt, kitalálja, hogy milyen csodálatos lenne, ha a filmje egy farkasfalka életét követné nyomon, adott ponton pedig feltűnne a színen egy kutyahölgy, akivel az egyik farkasfiú összejönne. Mindenki tudja, hogy a természetben ez megtörténik, de nem kívánom senkinek, hogy kivárja Lappföldön, amíg jön egy kutya meg egy farkas, és megtörténik a dolog. Az nem hamisítás, ha az ember a cél érdekében farkasokat és kutyát bérel.
MN: És ha nem tetszenek egymásnak?
TZ: Ezek profik, tudják, mit kell tenniük.
MN: Mi számít akkor csalásnak?
TZ: Kötelező kiírni a film végére, ha a rendező szelídített állatokkal dolgozott. Ha a néző a stáblistát is megnézné, tudná, hogy melyik filmben voltak jelen ilyenek. Legtöbbször akkor dolgozunk velük, ha kevés a közeli kép, elvégre nem kérhetem meg a hiúzt, hogy ugyan már, vadássza le még egyszer az őzet, hogy jobb és több képet készíthessek róluk. Ilyenkor elmegy az ember az állatkertbe, vesz harminc kiló őzhúst, megeteti a hiúzokat, és felveszi a közeli vágóképeket. Ettől nem sérül a film mondanivalója, hiszen azt rekonstruáljuk, ami a természetben is megtörténik.
MN: A National Geographic-ügy, nevesen, hogy a folyóirat egyik magyar számának a címlapján egy olyan jégmadár szerepelt, amelyről nem a természetben, hanem egy múzeumban készült a felvétel, hatalmas botrányt kavart.
TZ: A fotózás más műfaj. Ebben a konkrét esetben is több állásfoglalás létezik, amennyire tudom: a Magyar Fotóriporterek Társasága más véleményt képvisel, mint a NaturArt, a Magyar Természetfotósok Szövetsége. Van, aki elfogadja a képet, van, aki szerint átvágás. Véleményem szerint egy kép akkor hamis, ha olyan dolgot ábrázol, ami a természetben adott formában nincs jelen.
MN: Az, hogy éppen miről forgat, hogyan dől el?
TZ: Itt fogható meg a hazai és a nemzetközi természetfilmezés között leginkább a különbség. A hazai kollégáim a honi pályázati rendszert veszik igénybe, így rendkívül szerencsések, mert a saját ötleteiket valósíthatják meg. Én a piacról élek, csak akkor tudok eladni egy témát, ha van rá igény. Külföldön trendek vannak: a krokodil lemenőben, a cápák feljövőben, őket most nem igazán lehet értékesíteni. Van pár tucat döntéshozó ebben a szakmában, akik évente fejenként 4-5000 témát néznek át. A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy ha tetszik nekik a cím vagy az első mondat, végigolvassák a szinopszist, ha nem, mehet a kukába. Pont úgy, mint egy játékfilm esetében. A verseny elképesztően nagy, egy-egy órányi műsoridőre százak, ezrek jelentkeznek. Igen meggyőzőnek kell lenni, hogy te legyél a nyerő. Keményen meg kellett tanulnom, hogy nincs az, amit a magyar kollégáim hisznek, hogy ha elkészítek egy jó filmet, el is adhatom. A tévétársaságok legtöbbször megmondják, mi az, ami nem tetszik, és akkor nincs mese, változtatni kell rajta. El kell fogadni: soha nem fogod megcsinálni a saját filmedet, mert azt senki nem fogja megvenni. Láttam olyan szélsőséges esetet is, amikor olyat kértek az alkotóktól, amit megcsináltak ugyan, de a nevüket már nem adták hozzá.
MN: Az ember azt hinné, hogy ennek a műfajnak van valamiféle küldetés jellege, mondjuk ismeretlen állatfajtákkal megismertetni a nézőt.
TZ: Választhatnék így is témát, de éhen halnék. A legtöbb ember azt hiszi rólunk, hogy idióta idealisták vagyunk. Kezdetben nekem is voltak elrugaszkodott ötleteim, hogy miről kellene filmet készíteni, de a gondolkodásmódom átalakult az évek során. Ma már, ha eszembe jut egy téma, első körben azon filozofálok, melyik tévétársaság lenne vevő rá. Manapság nem könnyű értékesíteni a természetfilmeket. Volt a 90-es években egy hihetetlen konjunktúrája a műfajnak, amikor a National Geographic és a Discovery elindult, de az évtized végére ez lecsengett, a költséges filmeket kiszorították a piacról a filléres valóságshow-k. A közönségünk egyre idősebbé vált, így a csatornák újabb rétegeket szerettek volna megnyerni maguknak. Ezért készülnek mostanság olyan fiatalos, klipszerű filmek, mint a Ragadozónak született című sorozat, ami épp most megy a National Geographicon. Lehet szeretni vagy nem szeretni az ilyen filmeket, de a tények végeredményben ezekből is kiderülnek, itt is az ismeretterjesztés a cél. Az újszerű képek miatt azonban más korosztályok is a csatornán ragadnak, és végignézik a filmeket.
MN: Milyen viszonyban áll egymással a valóság és a természetfilm mint a dokumentumfilm egyik fajtája?
TZ: Ha megnéz egy hagyományos természetfilmet, egy olyan világot láthat, ami, meg merem kockáztatni, már nem létezik. Természetfilmesként elvárják tőlem, hogy egy olyan világot ábrázoljak, ami a Földön már csak nyomokban van jelen. Ha a filmemet egy zárt nemzeti parkban forgatom, az nem a valódi természet, csak azért nem látja a néző a turistákat, mert nem fordulok meg a kamerával. Nem biztos, hogy én ezt szeretném megmutatni, de a tévétársaságok úgy gondolják, a néző arra kíváncsi, hogy milyen szép bolygón élünk. A munkám azzal jár, hogy rengeteget utazom, és mind jobban megismerem a bolygót. Nem vagyok Greenpeace-aktivista, de egyre kiábrándultabbnak érzem magam. Sokan a "kultúra" nevében, holmi hagyományokra hivatkozva felhatalmazva érzik magukat, hogy állatokat gyilkolásszanak. Ha elmész Lappföldre, alig találsz már élő medvét, mert szerencsétleneket kinyírták az emberek. Ezek a dolgok nagyon fájnak nekem. A világ élhetőbb hely lenne, ha használnánk az eszünket.
