Csubakka és a kvantumfizika - Apichatpong Weerasethakul filmrendező

  • Kriston László
  • 2011. január 20.

Film

Immár eljutott hozzánk is a tavalyi cannes-i filmfesztivál Arany Pálmával kitüntetett versenyműve, a Boonmee bácsi, aki képes visszaemlékezni korábbi életeire. A film negyvenéves alkotójával a thesszaloniki filmfesztiválon beszélgettünk.

Immár eljutott hozzánk is a tavalyi cannes-i filmfesztivál Arany Pálmával kitüntetett versenyműve, a Boonmee bácsi, aki képes visszaemlékezni korábbi életeire. A film negyvenéves alkotójával a thesszaloniki filmfesztiválon beszélgettünk.

*

Magyar Narancs: Sokértelmű, asszociációkra serkentő filmeket készítesz; ahány néző és kritikus, annyiféle megfejtés.

Apichatpong Weerasethakul: A Boonmee bácsi nyitott mű; sokan látták politikai filmnek. Mások drámának. Megint mások vígjátéknak. Volt, aki sírt, volt, aki nevetett. Örülök, ha mindenkinek van saját interpretációja.

MN: De ennyire nyitott? Megvan egyáltalán a fejedben az egyes motívumok jelentése?

AW: Á, dehogy! A londoni koproducereim a forgatás közben folyton kérdezgettek, hogy mit akarok mondani ezzel-azzal a motívummal, miközben én próbáltam leplezni az őszinte válaszomat, hogy "honnan tudnám?". Gyakran megesik, hogy forgatás közben még nem érzem az egész filmet. A kulturális hatások nyilvánvalóan sokat számítanak: amikor orchideát mutatok, tisztában vagyok vele, hogy az mifelénk a szexuális jellegű jelképek közé tartozik, még ha nekem személy szerint nem is hordoz ilyen jelentéstöbbletet. A majomról sok néző mondta, hogy ő nem más, mint Csubakka. Én inkább a régi horrorfilmekre akartam utalni, ahol tudjuk, hogy ember van a majomkosztüm alatt.

MN: Láttál már szellemet?

AW: Igen, de nem Thaiföldön, hanem Párizsban. Egy nő volt. Éppen felébredtem, és megpillantottam. Megkérdeztem tőle angolul, mit akar. Erre szétfoszlott.

MN: Filmjeidben nincs egyenes irányú cselekmény, időnként a jelenetek is alig kapcsolódnak egymáshoz. A Trópusi betegség (2004) cannes-i vetítésén többen azt hitték, hogy a mozigépész elcserélte a tekercseket, és fütyültek.

AW: Hozzá vagyunk szokva, hogy a moziban lineáris filmélményt kapunk, a cselekmény eljut A-tól B-ig. Szeretem felhívni a figyelmet arra, hogy amit a néző lát, az nem a valóság, csak egy kétdimenziós film, s ezért az időszekvenciát is gyakran megtöröm. Mintha valami multiuniverzumban élnénk. Vagy inkább multiverzumban. Nem véletlen, hogy a New York-i vetítés után arról faggattak a nézők, mi köze van a filmemnek a kvantumfizikához.

MN: Hogyan alakítod ki filmjeid szerkezetét?

AW: Annyi bizonyos, hogy mindig egy aprócska alapötletből indulok ki, a Trópusi betegség esetében a szerelem volt ez. S jött aztán fény és sötétség, boldogság és szenvedés. Műveim mindig ilyen organikus módon épülnek fel. A vágás során is sokat változtatok rajtuk. Új filmemben például a húszperces tekercsek mindegyike tiszteletadás a filmművészet egy-egy irányzata előtt. A filmek nálam mindig alakot váltanak, akár egy állat. Úgy érzem, menet közben ismerem ki őket.

MN: Távol-keletiként különbözik a világlátásod a nyugati rendezőkétől?

AW: Ázsiai és nyugati hatások is értek, mindkét kultúra gondolkodásmódja formált. Az amerikai kísérleti filmesek, mint Andy Warhol, Maya Deren, Jonas Mekas szintén nagy hatással voltak rám. Nem szívelem, ha a thai vagy ázsiai filmművészet képviselőjének állítanak be, mert fogalmam sincs, mit jelentenek ezek a fogalmak. Én a saját szubjektív világomat képviselem.

MN: A Boonmee bácsi témájából és címéből kiindulva: hiszel a reinkarnációban?

AW: Régebben talán jobban hittem, mert ilyen hitvilágban nőttem fel. De a jelenségeken túli, a láthatatlan világa kétségtelenül foglalkoztat.

MN: Világszerte a nyíltan meleg filmesek közé sorolnak. Fontos ez?

AW: A Trópusi betegségben beszélnek a homoszexualitásról, de a mű a heteróknak is érthető. Megértem én, hogy a meleg büszkeség parádék fontosak az egyenlő jogok kivívására törekvő mozgalomnak, de én nem érzem magaménak az ilyesfajta önigazolást és magamutogatást. Szerintem, ha majd a jövőből viszszatekintünk, nevetségesnek tűnik ez a hajcihő. Mert a szerelem az szerelem.

MN: Elképzelhetőnek tartod, hogy neves sztárral forgass?

AW: Pont erre készülök. Tilda Swinton főszereplésével készítek elő egy projektet. Egyelőre csak e-mailezgetünk mindenféléről, aminek semmi köze a filmhez. Pályám nagy részében amatőrökkel dolgoztam, és beépítettem a filmbe a személyiségüket. Tildánál ez nehezebb, mivel egy profiról le kell hántani az imázsát, ami rárakódott a korábbi szerepei alatt. A film az ember és a folyó kapcsolatáról szól. A Mekong folyónál játszódik, amely több országon hömpölyög át.

MN: És ezek az országok rendre öszszevesznek a folyón lévő vízerőműveik és -tározóik miatt.

AW: Igen, ez lesz a legpolitikusabb filmem.

MN: Meglepett a cannes-i fődíj?

AW: Meg ám! Cannes-ra mindig úgy gondolok, mint valami mazochista klubra. Ott meztelen az ember: hozza a nagyon személyes alkotását, amit aztán vagy kifütyülnek, vagy megtapsolnak. Nekem ráadásul minden filmem különösen személyes, mert a gyártás összes fázisába belefolyok, odáig, hogy a szereplőválogatásra hívó plakátokat is magam ragasztom ki az utcán. Cannes már a kezdetektől fontos volt az önbizalmam építésében, mert odahaza az első filmemre azt mondták, hogy szörnyű. Annyira kételkedtem magamban, hogy még vissza is fizettem az egyik nézőnek a mozijegy árát! Szerencsére Tim Burton (a tavalyi zsűrielnök - K. L.) azt mondta, a Boonmee bácsi egy új világgal ismertette meg. Mindössze hat játékfilmet készítettem eddig, de valahányszor elkezdek egy újat, úgy érzem: ha ez lesz az utolsó, és többé nem engednek rendezni, az sem baj.

MN: Mit kezdenél filmezés nélkül?

AW: Azért kicsit sarkítottam. De néha csinálok installációkat múzeumoknak, és foglalkoztat a gondolat, hogy írásba fogjak. Vagy gazdálkodjak: a családomnak van egy avokádóültetvénye. Oda bármikor elszegődhetek.

Neked ajánljuk