Pedig Lucas mester épp abban a jelenetben állította takarékra a fantáziáját, amire a leginkább kíváncsi mindenki.
Mentségére legyen mondva, nem volt könnyű dolga: hiszen 1999, az előtrilógia nyitánya (Baljós árnyak) óta nyilvánvaló volt, hogy az újabb három rész csúcspontja az lesz, amikor Anakin Skywalkerból (Hayden Christiansen) az Erő sötét oldalának szolgálatába állva Darth Vader lesz. Az első két rész lanyha fogadtatásának (a második a 2002-es A klónok támadása) alighanem oka volt e felfokozottság is, hiszen a várva várt ismeretlen Nagy Jelenet miatt nemcsak az I. fejezet valóban ostobácska rosszábrázo-lása (a kifestett, ördögszarvfejű Darth Maul), de akár a II. rész klónhadserege is könnyűnek találtathatott (utóbbi némileg érdemtelenül). Mindenki minimum olyasféle csavarokra várt, mint az immár legendás V. (A Birodalom visszavág, 1980) és VI. (A Jedi visszatér, 1983) epizód poénjai. Csakhogy a helyzet anno rém egyszerű volt: mivel a történet végét senki sem ismerte, leesett állal konstatálhattuk, hogy Luke Skywalker apja a gonosz Darth Vader; az, aki aztán a halála előtt a jó oldalra visszatérve kihajítja az ördögi Darth Sidioust az űrbe (vagy hova), és véget vet a sötétség uralmának.
Ráadásul Lucas emelte is a tétet a III. epizód hangulati felvezetésével. Egy apró, de jelleg-zetes példa: egy évvel ezelőtt nagy hírverés közepette nemcsak az volt esemény, hogy bejelentették az utolsónak elkészített rész címét, de a rendező külön interjút szánt arra is, hogy közölje: a cím ugyan megvan, de még nem árulja el. Erre jött a profi marketing a "kiszivárogtatásokkal", a jó ütemérzékkel adagolt előzetesekkel, a korábbi fejezetek díszdobozos kiadásával és így tovább. Lucas nem hagyott magának egérutat: vagy nagyot dob, vagy teljes a kudarc.
Ne vacakoljunk: A sith-ek bosszúja jó film, méltó befejezése a vállalkozásnak; és a sorozatnak legalább annyi új rajongót fog szerezni, mint a negyed századdal ezelőtti darabok. A csatajelenetek, a lehetetlen lények és helyszínek hibátlanok (legalábbis a film egyszeri megtekintése után), az illúziót egy pillanatra sem rombolja szét "belógó mikrofon" látványa. Annak ellenére sem, hogy a számítógépes orgiát - különösen a nyitójelenetben - néha túlzásnak éreztük; a korai filmek egészségesebb arányban használtak trükköket. De szó sincs öncélúságról - ami alapos okkal írható például a Baljós árnyak számlájára -, hiszen amit Lucas elsősorban el akar mesélni a filmben, az kizárólag színészi játékkal oldható meg.
Jóból rossz
Ez viszont csak részben sikerült, noha az emóciók végletes skáláján azért senkinek sem kellett játszania. (Anakinnek például bőven elég nagyon csúnyán, alulról fölfelé néznie - meg is teszi számtalanszor, de a Mace Windu jedi mestert játszó Samuel L. Jacksontól sem követel a szerep egy-két csodálkozó tekintetnél többet.) Amennyire következetesen - ne fukarkodjunk: pazarul - felépített Skywalker útja érzelmi labilitásától a totális elbizonytalanodásig (ami részben A klónok támadását is dicséri), annyira súlytalan a sötét oldalra fordulás közvetlen indítéka és maga a konkrét lépés. Ez utóbbi jószerivel mindenféle izgalom nélkül zajlik; és ha valaki később úgy emlékezne vissza erre (tévesen), hogy Darth Sidious (Ian McDiarmind) "na, öcsi, áttérsz?" kérdését Anakin egy "ja, főnök, át" válasszal rendezi le, nem feltétlenül a nézőben volna a hiba. Pedig a jelenet korántsem előkészítetlen: Anakin már az előző epizódban, édesanyja elvesztése miatti kétségbeesett dühében a halhatatlanság legyőzéséről beszél; ám A sith-ek bosszújában az Erő sötét oldalának való behódolás azzal együtt sem letaglózó, hogy az érzelmi megindokoltsággal (félelem az újabb szeretett nő elvesztésétől) amúgy semmi gond.
Noha gyakran vetették Lucas szemére, hogy a Star Wars sorozatban a technológiát akár a színészi játék rovására is preferálta, A Jedi visszatér tetőpontja a saga emocionálisan legintenzívebb pillanata - jóllehet a kulcsfigura a maszkot hordó Darth Vader. Minimális mozdulatsorral képes érzékeltetni az álarca mögötti vívódást, ami végül is visszavezeti az Erő jó oldalára. Néhány másodperc az egész, semmi dialógus (csupán fia nyöszörög fájdalmában), mégis világos, hogy a történetfolyam legfontosabb eseményéhez értünk. A mostani részben Palpatine és Anakin párbeszéde szavakban mindent érthetővé tesz (a csevej végén immár Darth Vader áll Darth Sidious mellett), még sincs az az érzésünk, hogy uramisten, itt a régóta várt fordulópont!
Sokkal jobb az Anakint végül a rossz útra térítő belső konfliktus (ami öntelt, látszólagos magabiztossága és a bizonyosság iránti szenvedélyes vágya között feszül) ábrázolása: és az, ahogyan útkeresését - akár tudatosan, akár a benne dúló érzelmeket végzetesen félreismerve - mind a jedik, mind Darth Sidious a maguk javára próbálják használni. És persze a három látványos, a műfaj szabályainak mindenben megfelelő viadal is kárpótol a gyöngére sikeredett kulcsmomentumért: amikor Darth Vader megmenti Sidious nagymester életét (aki ugyanúgy vert helyzetben könyörög neki segítségért, mint majd a VI. részben a fia); amikor a Jó oldalt esszenciálisan képviselő Yoda összecsap Sidiousszal (utóbbi a harc hevében "kis zöld barátomnak" nevezi a jedi nagymestert); és legfőképpen az a (szintén már évekkel ezelőtt beharangozott) párbaj, amit a Mustafar lávabolygón egykori tanítványával vív Obi-Wan Kenobi (Ewan McGregor).
Előre, hátra
E viadalok, a film sodró tempója, az amúgy amerikai módra hatásosan adagolt érzelmek természetesen feledtetik, vagy tán el is fedik e malőrt - ami kevésbé lendületes mozi esetén bizonnyal jókora csalódást okozott volna. Vannak persze más problémák is, de ezekben részint a kommersz amerikai filmnyelv használata a ludas (például a szerelmi jelenetek bármely szappanoperába gond nélkül simulnának), részint a helyenként szájbarágós miszticizmus (a főgonosz a 66. számú parancsot adja ki, amikor a klónokat a jedik leölésére utasítja - tetszenek érteni, ugye?); részint pedig magától értetődőnek vesszük ezeket, mert hát a Csillagok háborújának világa sosem a kérdések világa volt. Azaz fölösleges volna okvetetlenkedni mondjuk azon, hogy miért nem ég hamuvá az izzó lávafolyamon szörföző Obi-Wan és Darth Vader, ha aztán a partra vetett vesztesből alig valamit hagy meg a forróság. Így van, és kész.
De hát a nagy összefüggésekre kíváncsi nézőt úgyis kielégíti a vissza- és előreutalások sorozata; igaz, a III. epizódnak ez is feladata. (Jut ezekből már a II. részre is: például amikor Obi-Wan Anakint korholja, mondván: "Miért érzem úgy, hogy egyszer te viszel a sírba?" Lám, a IV. rész - Az új remény, 1977 - lézerkardcsatája már meg is van jósolva.) A sith-ek bosszúja minden korábbi és későbbi eseményt értelmez és a helyére tesz; hogy mást ne mondjunk, Padmé (Natalie Portman) a halála előtt kimondja azt, amit a VI. részben majd Luke lát meg Anakin-Vaderben ("Van még benne jóság"). Tudjuk már azt is, hogy a "későbbi" részek félelmetes, páncélba bújtatott Vader nagyura hogyan lett emberi roncs. No és említhetjük a komor hangulatú A sith-ek... végét is, amint az arra hivatottak az ikernap felé fordulva szilárd tekintettel bámulnak a jövőbe. (A dolgozat javára írandó, hogy még ezt a giccset is elbírja.)
Omnia vincit
Summa summarum, előttünk a teljes galaktikus mesefolyam - amit a rajongók viszonylag korán kineveztek a modern kor eposzává -, ami már eddig is generációk meghatározó filmélménye volt, s gyaníthatóan egy ideig az is marad. A várakozásnak sem kell alábbhagynia: Lucas a III. és a IV. rész történése közötti közel két évtized 100 részes televíziós feldolgozását tervezi, de csodálkoznánk, ha addig nem jönne ki a három új Star Wars film rendezői változata, esetleg egy III/1. és III/2. epizód. (Ha a mester már olyan óvatlan volt 1977-ben, hogy nem egy V. epizóddal kezdte a sagát.)
Hogy mivel hatottak és hatnak? A válasz alighanem pofonegyszerű: jó és szórakoztató művek kerültek ki a Lucasfilmtől. Nemcsak a több évtizedes darabok nézhetők vissza anélkül, hogy kínosnak éreznénk belőlük bármit is, de még a joggal leggyöngébbnek tartott Baljós árnyak is elővehető néhanapján. Az aktuális politikai áthallások (mint hajdanán a Szovjetunióval azonosítható gonosz galaktikus Birodalom vagy mostanság a Bush elnök és a kreált háborúk ürügyén a demokráciát korlátozó majd felszámoló Palpatine főkancellár közötti párhuzam) ellenben teljességgel érdektelenek; egy mai tizenéves gond nélkül élvezheti Leia hercegnő harcát anélkül, hogy tudná, ki a bánat volt Ronald Reagan, és tíz év múlva hasonló lesz a helyzet az előtrilógia esetleges belamerikai vonatkozásaival. A Csillagok háborúja Anakin Skywalker Darth Vaderré alakulásával, majd újra Anakinná változásával arról mond el egy történetet, amiről Lucas előtt már számtalanszor meséltek. Sőt: történeteink nagyrészt másról sem szólnak, mint a szeretet pusztító és megváltó erejéről. Banális? Az. Lucasnak mindenesetre nagyon bejött. És valószínűleg pusztán azért, mert egy páratlan csomagolást kreált ehhez.
Forgalmazza az InterCom
a sorozat
A történet kronológiájában
I. Baljós árnyak
(1999, rendezte: George Lucas)
II. A klónok támadása (2002, George Lucas)
III. A sith-ek bosszúja (2005, George Lucas)
IV. Az új remény (1977, George Lucas)
V. A Birodalom visszavág
(1980, Irvin Kershner)
VI. A Jedi visszatér (1983, Richard Marquand)
