Film - Künn a Dammon - Fabienne Rousso-Lenoir: Kabaré, Berlin - a színpad szabad(os)sága

  • - köves -
  • 2011. január 27.

Film

"A Kurfürstendamm egy délutáni teaszobájában jazzt adnak a tea és a szendvics mellé. A körítés a legjobb: halványsárga selyemtapétás falak, feketelakk bútorok, fehér ruhás pincérek és néhány szobatiszta vendég. Lányok, stilizált nagy állati szemekkel, leszboszi ruhákban, vastag nyúlós angol selyemharisnyákban és cúgos cipőkben. Minden a legújabb. Az árak is.

"A Kurfürstendamm egy délutáni teaszobájában jazzt adnak a tea és a szendvics mellé. A körítés a legjobb: halványsárga selyemtapétás falak, feketelakk bútorok, fehér ruhás pincérek és néhány szobatiszta vendég. Lányok, stilizált nagy állati szemekkel, leszboszi ruhákban, vastag nyúlós angol selyemharisnyákban és cúgos cipőkben. Minden a legújabb. Az árak is. (...) Berlin még mindig táncol, két éve szünet nélkül, fáradhatatlanul. Elnyűtték a foxtrottot, el a steppeket, a 'siber'-tánc anakronizmusként hat ma már, a shimmyt nagyanyáink táncolták. A szezon tánca a jazz." A teaszoba életunt, mondén dzsesszimádóiról szóló tudósítás 1921-ből való és egy - a táncosokat elég ferde szemmel méregető - fiatalembertől, Márai Sándortól származik. Az író némi civilizált riadtsággal vette tudomásul az új berlini lokáldivatot, majd felkiáltott: mi az istennyila ez?

Ha a fenti dzsesszhelyzetjelentés mellől hiányozna valakinek a zenei aláfestés, netalántán a szélesebb kitekintés a kurfürstendammi teaszobából és úgy általában a weimarinak nevezett köztársaság dzsessz- és kabarééletének bemutatása (valamint a történelmi kontextusba helyezés), annak bátran ajánlható Fabienne Rousso-Lenoir dokumentumfilmje. Mindenki itt kavar a gondosan összevágott filmkockákon, akit csak őriznek az archívumok: táncosok és komikusok, éhezők és életélvezők, mozgásművészek és masírozók, parancsosztogatók és konferansziék, szomorú szemű dizőzök és a tánckar csinos lábemelgetői, a pultot és zongorát támasztók, légtornászok és földön járók. Az utcák és a kabarék népe. Csak tessék, csak tessék! A lokálpatrióta fájdalomdíja a lokálok tömkelege, a világháború kiábrándultjaié pedig a megannyi világjobbító izmus.

Joseph von Sternberg főnyereménye viszont Marlene Dietrich, aki még nem kapta meg A kék angyal főszerepét, de már a vele készült próbafelvételen is izzik a levegő körülötte. Dietrich az emlékezés biztos, könnyen azonosítható pontja, és ismerős lehet még, persze csak szolidabb mértékben, a komoran dalolászó Lotte Lenya is, de a szereplők többsége a kabarékorszak mára jobbára elfeledett egykori nagyjaiból áll össze. Rájuk emlékezünk. Paul Grätzre például, aki Kurt Tucholsky és Walter Mehring szerzeményeit adta elő Max Reinhardt Schall und Rauchra keresztelt kabaréjában. Vagy Paul Morganra, a hajdani konferansziéra, aki az énekes-színész Max Hansennel és Kurt Robitschekkel karöltve a Kantstra§én nyitotta meg 1924-ben a Kabarett der Komikert, ismertebb nevén a Kadekót. Vagy Trude Hesterberg Wilde Bühne kabaréjára, amelyhez Bertolt Brecht egyetlen berlini kabaréfellépése kötődik. Vagy Werner Finckre és a Göbbels parancsára bezáratott Die Katakombe kabaréra. És a többiekre is, szép sorban.

Fabienne Rousso-Lenoir a kabarék és az utca felől közelít a rövid életű köztársasághoz. Mint dokumentumfilmes soha nem látott archív felvételeket ígér, s mint jó kezű montázsspecialista ezeket sokat látott képek közé illeszti aztán. Utóbbiak a filmtörténet olyan gyakran citált klasszikusaiból valók, mint A kék angyal és a Metropolis, a Bánatos utca és Az utolsó ember, a Nosferatu és a Berlin, egy nagyváros szimfóniája. De a berlini utca megrendezetlen tömegjelenetei is jól vizsgáznak korfestésből. Itt egy kuplé, ott egy könyvégetés, itt dzsesszt ropnak, ott menetelnek - ismerős képek egy egyórásra duzzasztott édes-bús kupléklipben. Játszd újra, Sam, és játszd újra nyugodtan, Fabienne! Láttuk már ezerszer a régi Berlint, de ezeregyedszerre sem lehet betelni e vesztébe dzsesszelő-masírozó, zenés-táncos szórakozóhellyel.

Neked ajánljuk