Magyar Narancs: Írtál, fordítottál, kritikusként a magyar és a világirodalmat egyaránt figyelted. Ennek egy részét, a kritikaírást például abba kell hagynod most, hogy állásba kerültél a Magvetőnél. Ez mégiscsak legalább részleges pályamódosítás, és nem tűntél hivatalnok-típusnak.
Dunajcsik Mátyás: Én lennék a legboldogabb, ha a szabad értelmiségi létformában akár csak középtávon is a megélhetés lehetőségét láttam volna. Többé-kevésbé még egyetemistaként, a szülői büdzsét dézsmálva élveztem, hogy ezt tudom csinálni. Ha létezne az állandó kritikus intézménye egy-egy lapnál, ha ez valódi polgári állást jelentene, és fizetnék utánad a társadalombiztosítást, boldogan folytatnám. Ahhoz egyébként, hogy egy kultúrában értelmes kritikai élet legyen, szerintem ez feltétlenül szükséges is lenne. Csak az ilyen kritikus lehet ugyanis valóban független, csak ekkor várható el tőle, hogy naprakész legyen, és tényleg mindenről írjon.
MN: Azért van pár bozótharcos, akik semmilyen intézményhez nem kötődnek, és mégis: épp így szabadok, naprakészek és tájékozottak.
DM: Nagyon tisztelem azt, amit ők csinálnak, de ehhez nagyon speciális alkat és erős akarat, elszántság kell. Én nem ez a típus vagyok: én nem működöm jól, ha nem környezi a tevékenységemet valami nyitottság és optimista derű. Ezt nehéz megőrizni a teljes egzisztenciális kiszolgáltatottságban. A szabadúszó tevékenységnek jóformán még az adóügyi keretei sem adottak. De nem érzem magam áldozatnak. A Magvető külföldi kapcsolatainak kezelésével foglalkozom, figyelem a világirodalmat, hogy lássam, mit érdemes lefordítani, és próbálom a külföldieket rábeszélni a magyar szerzőkre.
MN: A Magvető egyik fontos projektjében, három térségi kiadó sajátos együttműködésében is részt veszel. Ez a közös fellépés csak az üzleti térfoglalásról szól, vagy a térségről alkotott kép alakításának tudatos kísérlete is?
DM: Természetesen üzleti megfontolások miatt társultunk, de ha nem lenne olyan közös tartalom, jelentés, amit el akarunk adni, az egész létre sem jöhetett volna. A Read Central! nevű együttműködésről közel két éve állapodott meg Morcsányi Géza, kiadónk igazgatója: ebben a szlovén Beletrina, a horvát Fraktura és a magyar Magvető közösen dolgozik a saját szerzőik és így saját országuk irodalmának promotálásán. Mindhárom kiadó aktívan képviseli saját szerzőinek a jogait, maguk dolgoznak azon, hogy a szerzőik minél több nyelven, minél több országban jelenjenek meg. Ugyanakkor a sok ponton közös történelem tapasztalatai miatt is van értelme a közös megjelenésnek. Minden évben készül a Read Central!-nak külön katalógusa, amelyben mindhárom kiadótól három-három kiválasztott szerző könyve szerepel, és ha bármelyikünk részt vesz valamilyen könyvvásáron, a közös anyagokat mindig viszi magával. Nem lehetünk mindenhol ott, de így megsokszorozzuk az esélyeket. A szlovénok mondták ki, de mindannyian pontosnak éreztük, hogy az egész lényege az, hogy a nemzeti keretek közül kilépve más, önállóbb módon lenne érdemes megjelenni a nemzetközi kulturális piacon.
MN: Miért épp ezek a kiadók? Felmerült-e, hogy más országokkal is együttműködjetek?
DM: Három olyan kiadóról beszélünk, amelyek nagyon hasonló profillal és célkitűzésekkel szerepelnek: elsősorban a saját országuk-nyelvük minőségi szépirodalmát adják ki, de odafigyelnek a régió és a világ irodalmának fejleményeire is, és ezt a két oldalukat egy kontextusban, ugyanannak a kultúrának a két oldalaként látják. És mind a három egyedülálló abban is, hogy maguk képviselik és promotálják a szerzőiket. Ezt máshol általában ügynökségek csinálják. Hogy ez bővül-e, vagy sem, azt a jövő dönti el.
MN: Mutatkozott-e már hatása az együttműködésnek, adta-e már el valamelyik kiadó a másik szerzőjét-szerzőit?
DM: Ez nem ebben a formában működik, mivel egy vásári jelenlét soha nem a konkrét üzletkötésről, hanem a kapcsolatteremtésről, az információáramlásról szól: maga az ajánlat már mindig az adott kiadóhoz fut be, ahol a szerző publikál. Viszont az együttműködésnek köszönhetően mondjuk a Magvető anyagai kijutottak a göteborgi és a lipcsei könyvvásárra is, mert a Fraktura elvitte őket; a torinói könyvvásáron a Fraktura és a Magvető vett részt, de vitték a Beletrina cuccait is, ahogyan tavaly november végén a világ egyik legnagyobb méretű könyvvásárán, a Mexikóban megrendezett guadalajarai könyvvásáron a Magvető részéről Sárközy Bence főszerkesztőn és a Beletrina munkatársán keresztül volt jelen a Fraktura, amely most nem tudott oda saját embert küldeni.
MN: A magyar irodalom elsődleges piaca és közvetítője Németország. Ez az elképzelés a térségről mint kulturális egységről a német könyvpiacon túl is eladható szerinted?
DM: Az elsődleges kitörési pont továbbra is Németország, Berlin kulturális súlya pedig hatalmas, bár más irányú mozgások is elindultak. Mindenesetre a cél a teljes expanzió. Soha nem volt cél, hogy megelégedjünk a német piaccal, most pedig, látva az elmozdulásokat, végképp nem érhetjük be enynyivel. A könyvvásári tapasztalataink is megerősítették, hogy egyáltalán nem lehetetlen a francia, spanyol vagy angol nyelvterületre eladni szerzőinket - több olyan angol és amerikai kiadóval is kapcsolatban állunk, amelyek kimondottan fordításokra specializálódnak, ami nagyon tiszteletre méltó dolog, mert az angolszász könyvpiacnak mindössze 3 százalékát jelenti a más nyelvből fordított irodalom. Arról nem is beszélve, hogy a német preferenciák sem állandóak, és érezhető, hogy a német könyvpiac egészen kivételes érdeklődése a mi irodalmunk iránt csökkenőben van.
MN: Ez miben nyilvánul meg pontosabban? Mi lehet az oka?
DM: Egyelőre annyit látunk, hogy a német kiadók lassabban és nehezebben döntenek magyar szerző kiadásáról, mint korábban. Régebben ez a folyamat inkább ellenkező irányú volt, a németek megtalálták a saját szerzőiket, most próbálunk mi javaslatokat tenni, tudatosabban segíteni a szerzőinket, brandet építeni. Az európai könyvpiacról általában elmondható, hogy irodalmilag is felfigyel azokra az országokra, ahol politikailag "helyzet van", csak persze némi eltolódással, hiszen időre van szükség ahhoz, hogy ezekre a helyzetekre érvényes irodalmi válaszok szülessenek. Magyarországon húsz éve béke van, a volt jugoszláv tagállamokban viszont mostanság jelentek meg azok a fontos művek, amik az elmúlt évtizedek nagy háborús traumáit próbálják feldolgozni. Több olyan könyvet is kaptunk mostanában német kiadóktól - fordításra javasolva -, amelyeket horvát származású vagy kint élő horvát szerzők írtak németül - ez akár azt is jelezheti, hogy ők lesznek a németek következő magyarjai. De Franciaországban például egyre nagyobb figyelem irányul a Maghreb-országokból származó szerzőkre, kicsit hasonlóan ahhoz, ahogyan korábban a brit-indiai szerzők megalapították az angol nyelvű posztkoloniális irodalmat. Az ilyen elbeszélések keletje most a franciáknál is megnőtt, nagyon jókból és kevésbé jókból is nagy a kínálat: az egyik legsúlyosabbat, Atiq Rahimi Türelemkő című könyvét idén ki is adtuk, mert azt valóban érdemes nekünk is elolvasnunk. Nyugat-Európa láthatólag egyre problematikusabbnak, irodalmilag izgalmas anyagnak látja a maga multikulturalitását, miközben felnőtt egy generáció, amelynek a szülei-nagyszülei még bevándorlók voltak, ők azonban már anyanyelvükként és irodalmi célokra is használják a németet, a franciát, az angolt. Egy másik nemzetközi találkozón hallottam olyan európai kiadóról is, amely a következő kritériumok szerint keresett szerzőt: legyen nő, lehetőleg 35 év alatt, származzon egy mohamedán vallású országból, a könyvében legyen szerelmi szál, és a főhős számára a legnagyobb probléma az legyen, hogy nem vallásosként próbál élni egy nagyon vallásos társadalomban - vagy fordítva. Ez persze nagyon szélsőséges példa, de jól jelzi a tendenciákat. Ezzel szemben nekünk nemigen voltak gyarmataink, Magyarország "belső multikulturalitására", kisebbségeire pedig kevés irodalmi figyelem irányul, bár persze erre is vannak példák, Závada Pál, Berniczky Éva, Grecsó Krisztián vagy éppen Darvasi László munkáiban, akinek például a Virágzabálók című regényében fontos szerepet játszik a roma legendakultúra is.
MN: Ha tényleg irányítani akarjátok a külföldi figyelmet, akkor előttetek áll egy nagy feladat. A Magvető egyik legmegbecsültebb, legnépszerűbb szerzője, Spiró György több nagyregénnyel a háta mögött is csak alig-alig fordított szerző. Vele mi lesz?
DM: Nagyon úgy tűnik, hogy Spiró György nemzetközi áttörése épp ezekben a hónapokban történik. Tavaly december 2-án kapta meg aMessiásoklengyel kiadásáért Wroclaw városának Angelus Közép-európai Irodalmi Díját, ami az egyik legnagyobb lengyel és közép-európai irodalmi kitüntetés, és a korábbi politikai botrányokhoz képest nagy változást jelent a lengyel recepcióban. ATavaszi Tárlatfordítási jogait pedig spanyol, katalán és olasz nyelvterületre is eladtuk, és nem is akárhova, mert az Acantilado, a Quaderns Crema és a Guanda elsőrangú kiadók - ami szintén azt mutatja, hogy Berlinen kívül is vezetnek utak a nemzetközi könyvpiachoz, hiszen ezek a kiadók nem várták meg egy német fordítás megjelenését. Ez a könyv egyébként ebből a szempontból ideális:a témája fontos és mindenki számára ismert, ugyanakkor ezt a témát speciális nézőpontból mutatja meg, ráadásul - és ezajelen piaci helyzetben nagyon fontos -rövid is.
MN: Ezek mellett milyen szempontok vannak még, amik alapján eldől, hogy egy szerző eladható-e vagy sem?
DM: Rengeteg minden befolyásolhatja ezt. Az például nagyon fontos, hogy maga a szerző utaztatható legyen, beszéljen nyelveket, ideális esetben a kiadó országét, mivel a személyes jelenlét nagyon fontos a könyvek marketingjében. Németországban például egész felolvasó körutakat szerveznek a szerzőknek, mert ott egészen elképesztő kultúrája van az ilyen eseményeknek. Franciaországban viszont az számít nagyon sokat, ha a szerző tud franciául nyilatkozni a kulturális rádióadóknak, mivel ott főleg ezek alapján tájékozódik az olvasóközönség. És persze az ideális külföldön eladható könyv regény - és rövid. És egy kicsit botrányos, egy kicsit egzotikus.
MN: A frankfurti könyvvásár magyar standjához tavaly közötök sem volt?
DM: Azért ott is megfordultunk. Híreink szerint a magyar kulturális kormányzat nem járult hozzá a magyar nemzeti standhoz, így kisebb is lett, mint korábban. De az ottani magyar jelenlét más okokból is súlyos átgondolásra szorul. A különböző nációk áramlásában, kavargásában ez a stand úgy tűnt fel, mintha nem kapcsolatokat teremteni, hanem védekezni akarna. Zárt, négyzet alakú egység volt, egyetlen bejárattal, belül kis teremféle, ahol a programok zajlottak. Itt a Stuttgarti Magyar Intézet jóvoltából én is részt vettem - ezúttal szerzőként - egy beszélgetésen, ami persze nagy öröm és megtiszteltetés volt, köszönet érte. De közben azt is láttam, hogy ide az emberek nem mernek beülni, mert előadás közben kínos felállni, pedig egy vásár esetében természetes, hogy az ember belehallgat valamibe nézelődés közben, és esetleg négy-öt mondat után továbbmegy. A külföldiek egymásra licitálva próbáltak pontos metaforát találni erre a befelé fordulásra, majdnem akkora volt a verseny, mint itthon a Nemzeti Színház épületénél. Volt, aki szerint vár, amit meg kell ostromolni, volt, aki ketrecnek hívta, ami mögül riadtan kukucskálnak ki a magyar résztvevők, más labirintushoz hasonlította. Ennek következtében a legtöbb eseményen majdhogynem csak magyarok voltak. Annak pedig a világon semmi értelme, hogy Frankfurtig menjünk azért, hogy egymással beszélgessünk: nem is azért vagyunk ott, hanem hogy minél több helyre eladjuk az ország kulturális termékeit. És az, hogy hogyan fogadjuk a hozzánk látogatni készülő világot, nem csak pénz kérdése - sok ötletes standot láttunk, és nem csak gazdag országokét. Mindent nem foghatunk a szűkös költségvetésre. Ha valóban olyan kreatív nemzet vagyunk, mint amilyennek mondjuk magunkat, ennél sokkal jobbat kell kitalálnunk.
